Cecília

Örök Bartókok

2004.11.26. 00:00

Programkereső

Doráti Antal Bartók-képét sokan ismerhetik, még a Hungaroton évfordulós összkiadásának néhány lemezéről. Kevesebben ismerik a Mercurynél 1955 és 1964 között készített Bartók-felvételeket, amelyek már CD-n is megjelentek 1991 és 1995 között, s a mostani 5 CD-s Philips-doboz szerkesztésében sem tér el az akkori öt CD-től. Ami kár: van ugyanis egy öt és feledik CD, mindössze 17 perc, amelyen a Magyar képek és a Román népi táncok hallható, Kodály művei mellett. E 17 perc fájdalmasan hiányzik a mostani dobozból – technikailag kifért volna, akár a kakukktojásszagú Wozzeck-részletek elhagyásával, de talán még anélkül is.
0d41a873-b0c9-4663-a978-e4ada807a26d

Ez a legnagyobb hibája e kiadásnak. Amúgy ugyanis remek. A Concertóról már írtam a Fidelión, Kocsis lemeze kapcsán – kiemelve nyers erőteljességét és humorát –, a Kékszakállút (Székely Mihály és Szőnyi Olga közreműködésével) pedig régóta a legjobb felvételének tartom – egyszerre kegyetlen és fájdalmas, érzelmes, de nem érzelgős előadás ez, és meglehetősen tempós is, csak úgy viharzanak az érzelmek. A két szólista szerepét olyan árnyaltan és mélyen értelmezi, amilyet azóta se hallottam – másik kedvencemmel, Boulez régebbi felvételével pl. az a bajom, hogy Kékszakállú szerepében Siegmund Nimsgern csak kegyetlen, de nem elég szomorú vagy megtört –, Székely ezeken a tulajdonságokon kívül még szeretnivaló és összeférhetetlen, nyílt és rejtélyes, Szőnyi Olga pedig egyszerre tapasztalt és naiv: igazán nagyszerű alakítások!

A fából faragott királyfi is lendületes, nyers is, valahogy az egész lélegzik, elindul és megtorpan. Olykor kicsit lötyögős a tánc, de milyen legyen egy fából faragott figura tánca? Az egész előadás roppantul természetes, semmi fakszni. A csodálatos mandarin ehhez képest nem csak lassú, hanem hangzásában is meglepő (különösen a fafúvósok, azon belül is a klarinét nagyszerűen szól), a Divertimento nyugodt és kijátszott, a hatalmas zenekar kiegyensúlyozott, és szeretem az olyan pianókat, mint az első tétel vége előtti. A Zenére is a természetesség a legtalálóbb szó, a harmadik tételt még ezen belül is kiemelném – sok újat talál a műben, aki ezt az előadást megismeri.

A Táncszvit tételei közti karakterkülönbségek (a második humora, a harmadik „Zenéje” és a negyedik „Királyfija”) fényes logikával mutatkoznak meg, ez az előadás is „lélegzik”. Annak idején „új művet” ismerhettem meg a Második szvit Doráti-féle felvételében. Mégpedig figyelemre méltó „új művet”, mely (hasonlóan a Rapszódiához) még magán viseli a Richard Strauss iránti tisztelet jegyeit, ám már e korai hangban benne van az a Bartók, akit igazán szeretek. Különösen a 2. tételben – itt egy kicsit szinte véget is ér a mű, legalábbis Dorátiék előadása, a két első tétel olyan, mint a Két portré, a folytatás kissé függelékként hat számomra, de lehet, hogy a hiba bennem van.

A Két portré – valójában a Fiatalkori hegedűverseny első tétele és egy ellentétel – Erwin Ramor közreműködésével megvalósítja a tételek címében is olvashatókat, a visszafogott és a harsányan víg karakterek közti ellentétet; Dorátiék előadásából úgy érzem, a mű vége Honegger Pacific 231-ére is hatott.

A Hegedűversenynek ez talán a legjobb általam ismert előadása – Menuhin jobb itt, mint Furtwängler felvételén: ő is, a karmester is jobban érti, birtokolja a művet. Varga Tibor és Fricsay felvétele mellett (előtt) ez a kedvenc előadásom a műből, különösen a világosan átlátható zenekari szólamoknak köszönhetően.

A kétzongorás-ütőhangszeres Szonátában Doráti természetesen nem vezényel, itt nem a zenekari átirat hallható – a karmester csak irányít (szemben Solti kiváló felvételével, nem a zongora mellől). Ez az előadás talán nem a legerősebb darabja a doboznak, mégis érdekes. Meg merem kockáztatni, hogy Doráti még tévedéseiben is jobban érti ezt a művet, mint sok neves későbbi előadó. A szólamok ugyan nincsenek együtt, az ütősök helyenként bosszantóan pontatlanok, mégis kerek ez az előadás.

A Serly Tibor által hangszerelt Mikrokozmosz-részlet inkább dokumentum-értékű, mint esztétikai – széles, kicsit unalmas előadásban szól ez a szokatlan hangszerelésű részlet, ha lemaradt volna a dobozról, az se fájna.

Annak idején a felvételek egy technikai kísérletsorozatban készültek: 35 mm-es filmre, három mikrofonnal, három sávra vették az anyagot. A film mintegy másfélszer szélesebb, mint az akkoriban használatos mesterszalag, valamivel nagyobb szalagsebességgel továbbították, talán ennek is köszönhető, hogy Doráti felvételei ennyire részletgazdagok, a szólamok ilyen világosan hallhatók. De kétlem, hogy ennyi elég lenne: jobb technikával ugyanis a maszatolást is jobban hallanánk. Ahogy halljuk is, hogy e felvételek nem makulátlanok. Doráti legendásan nem tudott fegyelmet tartani, legalábbis nem érdekelte őt az ilyesmi, és bizony itt-ott szétszól, lötyög egy-egy előadás. Mégis van ebben a csaknem 6 órányi Bartókban valami közös.

Milyen Doráti Bartókja? Alapvetően lendületes. A ritmus nem mindig kínosan precíz, de fontos nála. A szép hangzás kevésbé – mondhatjuk úgy is, a zenekar nem mindig szól épp első osztályúan –, de e nyerseség nem feltétlenül hátrány. Általában hatalmas a zenekara, mégis arányos, a szólamok hallhatók. Hallottam Doráti Mozart nagy g-moll szimfóniáját, azóta képtelen vagyok megszerezni – kegyetlenül száraz, szinte „technikai” előadása a mű kevésbé ismerős arcát mutatja meg. Ragyogó előadás. És így van ez a Bartókoknál is. Doráti nem színez, nem ecsetel, még kevésbé vacakol. Ő érti a művet, megmutatja a szerkezetét, elénk tárja a mű egészét és sok-sok részletét, és ránk bízza a többit. Karajan majd szebbre festi, Boulez (különösen a hatvanas-hetvenes években készült felvételeken) majd jobban átvilágítja a partitúrát itt-ott, az ő Bartók-felvételeik is példaértékűek. És a mai előadóknál is megtalálhatjuk itt-ott mindezen erények szintézisét. Doráti Bartókját azonban nem szabad elfelejteni – és az ilyen újrakiadásoknál, újrahallgatásoknál kiderül: nem muzeális értékük teszik ezeket az előadásokat feledhetetlenné, hanem a belőlük feltartóztathatatlanul és logikusan áradó, élő zenélés.

(Bartók: Művek zenekarra – London Symphony Orchestra, Philharmonia Hungarica, BBC Symphony Orchestra, Minneapolis Symphon Orchestra; vez.: Doráti Antal; Philips 5 CD 475625-5 9

(A szerző az EMI munkatársa)