Cecília

Személyes mese

2005.01.06. 00:00

Programkereső

Zsúfolásig telt Zeneakadémia. Hely a színpadon sincs. Csak egy magányos szék szabad. Arra nem ülhet más, csak Kocsis Zoltán, ahogy éppen egy éve, január 4-én, amikor Beethoven két korai moll-szonátáját és Schubert kétszer négy Impromptujét adta elő, döbbenetes lendülettel.

Aki akkor ott volt, azt hiszem, most is mind eljött, öröm ennyi ismerőssel találkozni. Hogy teltek az ünnepek? Olvastam a cikked. Milyen volt Moszkvában? Le vagy fogyva! Kijózanodtál? Csak ez a szörnyű megfázás ne lenne! Ugyan, hagyd, van nálam cukor. Csak szét ne köhögjem a koncertet!

Van, aki el se jött – le tudunk ülni, és jön Kocsis. Arcán csodálkozó mosoly: hát mind itt vagytok? Akkor most mesélek nektek. És elkezdődik a mese, mint Bergman Varázsfuvolájában: a színpadon ülők arcát nézem. Szép arcok. Nyílt tekintetek. Hallgatják a mesét. Mozart szólt már Kocsis kezében definitívebben, de kit érdekel. Az előadás hibátlan már az első tételben is, nem túl gyors, az előadóhoz képest pedig egyenesen lassú. És akkor jön a második tétel. Nem, ezt a művet én nem ismertem eddig. Ennyi finomság! Ennyi tudás! Ennyi keresetlen egyszerűség, hogy már szinte bizonytalannak tűnik: jól mondom? A zárótétel ismert tempója ellenére is megtartja ezt a hangvételt – és az A-dúr szonáta variációi folytatják. Ott születik a mű, tanúi vagyunk. Eszembe jut, amikor gimiben egy Kocsis-koncertelőadáson kazettára vettük, lehetett vagy 1983, jobban szerettem, mint a lemezt, talán épp fölényes önbizalma miatt. A mostani még közelebb áll hozzám. Kocsis kisujjból játszik, technikailag és szívből. Én már most, a Mozartok végén tudom, hogy ma itt kell lennem, és jövőre is, és itt van velem mindenki, aki fontos, legalább lélekben.

A Trisztán-átiratban nekem a Bevezetés tetszik jobban. Ha értem is, sose szerettem Lisztet, aki megpróbálja bevinni egy szál zongorán a vidéki kúriákba Wagner zenéjét, a teljes zenekart imitálva – Kocsis itt is megmarad mesélőnek. Elmeséli egy szerelem elejét, a végzettől terhes szerelemét. Nem fél a kérdésektől, nem fél az intimitástól – de az is kiderül: az ilyen elemi erejű szerelemért érdemes élni (és tudjuk, meghalni). A két rész közti átmenet a zenekari hangversenyváltozatban észrevétlenebb, Kocsis átirata – ha jól emlékszem – Wagner saját koncertverzióját követi; a megtorpanás semmiképp se hat hibának. A mese, a zene, a szerelem a fülünk hallatára épül fel, lélegzik, eszmélni sincs időnk, benne vagyunk, megittuk a bájitalt. A néhány akkord, amely énekhangon vagy harmonikán is elemi erővel hat (ld. a kaposvári Ványa bácsit), most egészen kimeríti a hallgatót is. A hallgatót, aki a liszti tremolók és arpeggiók alatt egyre többet zörgeti a cukorpapírt, hogy köhögésével ne zavarja a koncertet Kocsis félelmetes pianóiban, a hallgatót, aki egyre többet köhög a félelmetes pianókban, mert nem mer cukorpapírral zörögni. A hallgatót, aki pantomimot játszik mindnyájunk szeme láttára. Ez már nem Bergman, illetve ha igen, akkor nem A varázsfuvola.

0f7e0a7f-6c73-4691-916c-6c8274dab131

A kimerülés (és hát Wagner is) szünet után a Bartókban folytatódik. Ez a két korai tétel hallatlanul modernnek hat, miközben világosan őrzi a motivikus építkezés jegyeit. A Második elégia egészen káprázatosan szólal meg, talán itt vitatkozom a koncert szerkesztésével, kár volt ezt a véresen komoly szerelmi mesét a másik árnyékában elrejteni. Debussy „Nagy szvitje” aztán fellélegzés, visszatér Kocsis mozarti játéka, a Suite bergamasque talán az est csúcsa. Kocsis úgy festi a színeket a zongorán, hogy e mű is szinte átiratnak hat. És akkor jönnek a Schumannok, egy másik nagyobbacska szvitnyi Novellett, olyan sodró előadásban, mintha most kezdődne a koncert, és Kocsis nem nettó két órája zongorázna. A közbetapsolókhoz kis híján hozzávágja a zongorát – miért vágnak a meséjébe, nincs még vége! A ráadás előtt megtudjuk: ő is meg van fázva, és pontosan érzékeli a közönség kimerültségét. Búcsúzóul kapunk egy kis Chopint.

Ha nagyképű lennék, azt mondanám, harmincegynéhány éve hallgatok Kocsist. Mindig nagyra tartottam, tiszteltem – sokszor vitatkoztam vele magamban, persze, de biztos, hogy kialakult bennem egy kép arról, ahogy zenél. A mostani koncert – szerkesztésében – mintha retrospektívnek készült volna, „ilyen arcaim vannak”, vagy „ez mind én voltam egykor” felkiáltással, hiszen a művek nagy része (némelyik évtizedek óta) jó ismerősünk Kocsis előadásában – a Bartók, a Debussy sokunk fülében szinte elválaszthatatlan az ő felvételétől. És ezen a koncerten rá kellett jönnöm: nem csak Mozartot, Debussyt, Wagnert, Bartókot és Schumannt nem ismerem eléggé, hanem Kocsist sem – illetve itt is, ott is előítéleteken, beidegződéseken kell túllépnem, a zene is, az előadó is tartogat még meglepetéseket. Kocsisnak ezzel a személyes, szelíd, mesélős, intim zongorázásával nem emlékszem, hogy találkoztam volna (karmesteri működésében már a december 23-ai Mozarton és Haydnon is éreztem ilyesmit: az egyszeriséget, a pillanat ihletének primátusát). Miközben örülök a jól ismert erényeknek: a pontosságnak, annak, hogy szinte melléütés nélkül játszotta végig a koncertet, csodálatos hangszíneket hozva ki a zongorából, örülök, hogy most eredeti hangszerén is megmutatta: a technikai tökélyhez valamiféle bátorság társul. Az a bátorság, hogy nem kell minden előadásnak örökérvényűnek lenni, lehet olykor szinte improvizálva elgondolkozni, másképp játszani, mint máskor. Kevesebb fölénnyel, több szeretettel. És így ez a korántsem könnyű két óra sokszínűségében is egésszé áll össze bennem. Úgy érzem: nem csak zeneileg lettem gazdagabb.

(2005. január 4. 19:30 Zeneakadémia Nagyterem – „A zongora” – Kocsis Zoltán zongorahangversenye; Mozart: C-dúr szonáta, K 330; A-dúr szonáta, K 331; Wagner-Kocsis: Előjáték; Wagner-Liszt: Izolda szerelmi halála a Trisztán és Izolda című operából; Bartók: Két elégia; Debussy: Suite bergamasque; Schumann: Novelletten, op. 21 (I.: 1. Markiert und kräftig; 2. Äußerst rasch und mit Bravour; IV.: 7. Äußerst rasch; 8. Sehr lebhaft)