Katalin

A víz alól

2005.01.10. 00:00

Programkereső

Várjon Dénes zeneakadémiai koncertsorozatának január 6-ai hangversenyén a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok működtek közre Hamar Zsolt vendégkarmester vezényletével. A műsort Mozart dominálta, Weiner Concertinója volt a kakukktojás. Legalábbis az egyik.

A másik kakukktojás rögtön az első mű, a K 201-es A-dúr szimfónia: itt csak a zenekart hallhattuk. A mű választása nem igazán érthető: a két másik Mozart-műtől karakterben szinte távolabb áll ez a korai remek, mint a Weinertől... Az A-dúr a következő c-molltól pedig a lehető legtávolabb, hangnemileg is. Ráadásul míg a hangverseny másik három műve igazi szimfonikus zenekart igényel, az A-dúr szimfóniához könnyebb előadói apparátus szükségeltetik. A műsor már ránézésre is meglehetősen hosszúnak tűnt.

Utólag kiderült: mégse lett volna helyes épp az A-dúr szimfóniát elhagyni. Már a nyitó ütemek meleg és kedves hangzása szép koncertet ígért. Sajnos később a tétel unalmassá vált, a melléktémákban lassulásérzetem volt. Igazán nem lassult a zenekar, csak valahogy – talán a szokatlan vonásnemektől, kötésektől – nem tűnt elég precíznek, a dallamok nem következtek egymásból. A második tétel első pár üteme ismét ígéretes volt, de ebből az amúgy hallhatóan szépen kidolgozott tételből is hiányoztak az ívek. A menüett végre erőteljesen és szellemesen szárnyalt, de egyre zavaróbbá vált a kürtök meg-megismétlődő gikszere, félrefújása. Általában a fúvósok nem domborítottak valami fényesen, az oboa se vállalta fel a szólókat – úgy tűnt kissé, mintha nem értek volna rá eljönni a próbákra, majd csak lesz valahogy az előadáson. Lett is, csak nem mindig akkor és úgy, ahogy kellett volna. A lendületes, de megint csak meg-megtört zárótétel után emiatt nehéz volt kezdődő bosszúságérzetünket elfojtani.

c931e1a6-1d42-4dc2-9bdf-14c43047c840

Mozart összes zenekari műve közül a c-moll zongoraversenynek a leggazdagabb a hangszerelése, és bevallom, az A-dúr szimfónia fúvóskarának hallatán ez nem kevés aggodalommal töltött el. De nem ez lett az előadás legnagyobb problémája. Ugyan nem szóltak szépen a fúvósok (a trombita sok volt, a fagott kevés, a fuvola levegős), nagyobb baj, hogy a dallamok, a szerkezeti egységek ismét szétestek. Már a zenekari expozíció is vontatottnak tűnt. Várjon Dénes a tőle megszokott magas kulturáltsággal, szépen zongorázott, de az ő játékából is hiányzott az erő. Az egész műben alig hallhattunk igazi fortét – igaz, pianót se nagyon. A legkevésbé a második tétel interpretációját értettem, de tartok tőle, ezzel az előadók is így voltak. Mintha le akarták volna tudni a feladatot. Ebben persze szerepe van a fúvóskar említett gyengeségének, a zongora gyakran velük koncsertál, a vonósok hosszú sorokon keresztül alig jutnak szerephez. A koncsertálás fontos szó ebben a mondatban, minden fafúvós szólózik, a dallamokat egymástól veszik át – tehát nem csak a dallam megformálására, hanem egymásra is illik ügyelni. Ebben persze sokat segíthet a karmester, aki ezúttal elveszett a részletekben. A harmadik tételben pedig a vonósokat sokszor elnyomó rézfúvósok zavartak. Sajnos mindezek alapján nem nagyon beszélhetünk zenekari hangzásról, mintha minden a víz alól szólt volna, a szólamarányok nem egyszerűen kiegyenlítetlennek, hanem esetlegesnek hangzottak. És mindezt Várjon Dénes zongorázása se tudta helyrehozni, ilyen körülmények közt az ő szépséget előtérbe hozó interpretációja is inkább szépelgésnek és – horribile dictu – unalmasnak hatott. Így azt kell gondolnom, jobb lett volna a hangverseny, ha nem kell végigunatkoznunk ezt a mozarti életműből is kiemelkedő remekművet, amelyet egyébként olyan ünnepi örömmel hallunk koncerten.

Szünet után Weiner op. 15-ös Concertinója igazán kakukktojásnak bizonyult, ugyanis itt a zenekar és a karmester végre összeszedte magát. A mű dallamvilágában Borogyint, hangzásában Debussyt idézi – és ez most átjött a zenekaron. Várjon Dénes ezúttal erőteljesen és árnyaltan, helyenként kiemelkedő virtuozitással zongorázott. A zenekari szólamarányok helyrejöttek, a fafúvósok is mintha igyekeztek volna kiköszörülni a csorbát. Úgy tűnik, ezt a kellemesen látványos művet próbálhatták legtöbbet együtt is, külön-külön is.

Mozart kétzongorás Esz-dúr versenyművével aztán messze nem voltam ilyen elégedett. Ez a hálás darab igen látványos, a két zongora úgy pingpongozik egymással, mint egy szerelmes Shakespeare-párbeszéd. Az első zongoraszólamot nagy kedvvel és stílusosan, sok finomsággal játszó Simon Izabella zongorázásáról legalábbis ez jutott eszembe, Várjon Dénes pedig igen finoman imitálta társa minden apró egyedi megoldását – öröm volt hallgatni ezt a repkedő lepkéket, hímes tarka rétet megidéző játékot. Csakhogy ehhez jobban illett volna az eredeti, trombiták és üstdob nélküli felrakás. A későbbi Esz-dúr művekre jellemző nagyobb apparátushoz más, erőteljesebb megközelítés illett volna. Így maximum arra volt jó a zenekar megerősítése, hogy kevésbé halljuk a gyengélkedő szólamokat. Sajnos a trombiták a hegedűket is gyakran elnyomták (pl. a záróakkordokban, mindkétszer).

A vonóskar is gyakran lötyögött, nem is annyira a futamok, mint az aprózott nyolcadok. És tökéletesen elsikkadtak azok az apró poénok, amelyek Mozart művét annyira játékossá teszik, az eltolt hangsúlyok, az „offbeatre” belépő ellenszólamok. Ez azért volt különösen zavaró, mert a két zongorista játéka éppen ezekben az apróságokban sziporkázott. Ki kell emelnünk Várjon trilláit, gyöngyöző futamait – ezeket az erényeket nem először dicsérhetjük zongorázásában. Végső soron a két szólistának köszönhető, hogy a mű előadása nagy sikert aratott, és a harmadik tételt – valamivel árnyaltabb zenekari kísérettel (különösen az első ütemekre gondolok) – megismételték. A koncert végén nem maradt el a mosolyparádé és a virágosztás.

Felemás hangversenyt hallhattunk tehát. A hangverseny Várjon Dénesről „szólt”, ő és partnere, Simon Izabella érdemli a legnagyobb dicséretet. A Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok és a karmester azonban ennél sokkal többre képes – és ezt többször bizonyították már. Még fogják is, minden bizonnyal.

(2005. január 6. 19:30 Zeneakadémia Nagyterem – Várjon Dénes (zongora) és a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok koncertje; Mozart: A-dúr szimfónia, K 201; c-moll zongoraverseny, K 491; Weiner: Concertino, op. 15; Mozart: Esz-dúr versenymű két zongorára, K 365; km.: Simon Izabella (zongora); vez.: Hamar Zsolt)