Olivér

A zene győzelme

2005.01.10. 00:00

Programkereső

Nagy esemény. Nagy felhajtás. Nagy terem. Nagy szerző. Nagy művek. Nagy előadók. Nagy előkészületek. Nagy várakozás. Nagy kivonulás. Nagy sorban állás a ruhatárban. Nagy keresgélés, hol is ülünk. Nagy távolság. Nagy akusztika. Nagy köhögések. Nagy szünet. Nagy erőpróba. És a zene nagy győzelme.

Röviden így lehetne összefoglalni a 2005. január 8-ai Legelsőt: a Művészetek Palotája – Nemzeti Hangversenyterem falai közti első hangversenyt, amelyet a Nemzeti Filharmonikus Zenekar adott neves szólisták közreműködésével, Kocsis Zoltán vezényletével. Ha a poént előre lelőttük, ennek az az oka, hogy egy ilyen hangversenyről álszentség lenne úgy írni, hogy nem beszélünk a körülményekről, amelyek miatt ez a koncert nem egy a sok közül. Mert bár hangsúlyozottan a „próbaüzemét” éljük új hangversenytermünknek, azért vannak olyan dolgok, amelyeken egyszer lehet átesni, és amelyekből a huszonötödikre csak nagy jóindulattal fogható rá, hogy az első (pláne, ha magunk se hisszük el). Ezt tehát most „legelsőnek” nevezzük, hivatalosan is, fokozva a fokozhatatlant. Több mint gyanítható, hogy a január 8-ai koncertre sokakat nem Mozart, de még csak nem is Kocsis, Rost Andrea vagy Kelemen Barnabás vonzott, hanem az újdonság, a történelmi pillanat. És az is gyanítható, hogy e sorok írója, ha nagyon megerőlteti magát, akkor se fog tudni annyi marhaságot összehordani, mint mások, illetve mint amennyi arányban lenne az esemény nagyságával és súlyával.

Tehát e sorok írója itt fel is adja a tiszteletkör-futást, és visszautalja a kedves olvasót oda, ahol elkezdtük: a zene győzelméhez.

Ezt pedig már a műsorválasztásból is sejteni lehetett. Mert megtippelhető: voltak, akik megkérdőjelezték, elég ünnepi-e egy ilyen Mozart-műsor, nem lenne-e szerencsésebb mondjuk Mahler Ezrek szimfóniáját előadni, esetleg az összes amatőr és profi együttes közreműködésével valami Nagy Dolgot, mondjuk a Bánk bánt vagy épp ellenkezőleg. Szerencsére a műsorszerkesztőket zenei szempontok vezették, és ha nem is voltak tekintettel az időtényezőre, a teljesség képzete lebeghetett szemük előtt. A két g-moll szimfónia közt Mozart ritkábban hallható önálló versenymű-tételei, hangversenyrondói és -áriái kaptak helyet, ha nem is a teljesség igényével, de elég nagy számban, így nem csak néhány szólista jutott lehetőséghez ezen a koncerten, hanem az akusztikai próbaüzem kritériumának is eleget tehettünk (úgy értem, mi is, a közönség – kimondottan jó pedagógia, jó üzenet azt mondani: szükség van rátok, hallgatókra, hogy megmondjátok, hogy tetszik).

Ezek alapján tehát nem baj, hogy a fuvola-zenekari C-dúr andante és a kürt-zenekari Esz-dúr rondó is elhangozhatott, bár gyanítom, ezek nélkül sem maradt volna hiányérzet bennünk (a hallgatókban). A többinek meg személy szerint külön örültem: már december 23-án hallhattuk volna a B-dúr rondót Kelemen Barnabással, így, a C-dúrral párban még jobb, hogy megszólalt. A három hangversenyária úgysem szólal meg elégszer ahhoz képest, amilyen érdekes e három mű. És végső soron nincs semmi baj a Kürtrondóval sem (bár ezt tartom Mozart leggyengébb kürt-zenekari tételének), és kellemes zene a C-dúr andante is. Ráadásul így két újabb szólista léphetett fel.

De ezek még mindig körülmények, hol marad a zene? Kicsit aggódtam a második emeleti középerkély legközepén, inkább sejtettem, mint láttam, hogy az ott távol oboa (fagott, kürt), de amikor elkezdődött a „kis” g-moll szimfónia, kiderült, tényleg oboa (fagott, kürt), jól hallhatóan az. Mondják, a földszinten nem lehetett mindent jól hallani, aztán állítottak valamit – ahol én ültem, végig nagyszerűnek találtam az akusztikát. A zenekar ilyen távolságból is árnyaltan szólt. A meleg hangzású mélyvonósok, az egységesen hangzó hegedűk persze nem csak az akusztikát dicsérik, és oboaszólót se lehet fából (kőből) faragni. Vagyis már az első tételben remekelt a zenekar. Én mégis a második tételt viszem magammal gondolatban a lakatlan szigetre, az egész koncertből: a felütéssel egybekötött dallamot, a rá válaszoló eszményien sima fagottokat – ilyen hangzásban sehol se hallottam még ezt a zenét. Kocsis minden beírt ismétlést betartott (a hangverseny folyamán mindenhol) – talán felvétel készült, ahol jól jöhet, ha baj esetén van honnan pótolni. Sajnos a menüettbeli kürtöknél itt-ott erre szükség lehet, de a bakik száma belül van a tűréshatáron (szűken). A két kerettételből a pianissimókat emelném ki. A mű bachi befejezése után arra gondoltam, amire már sokszor, hogy a „kis” jelző mennyire igazságtalan jelző erre a szimfóniára.

Kelemen Barnabás volt az első szólista, a B-dúr rondóban decemberi formáját mutatta: játékos, szabad, gazdagon díszített előadásában nekem kicsit soknak tűnt az egyébként ügyes kadencia. A zenekarból ezúttal épp a kürtöket emelném ki. Általában láthatóan értette egymást zenekar, karmester és szólista. Sokkal jobban, mint a következő számban, ahol Rost Andrea a „Nehmt meinen Dank” kezdetű koncertáriát adta elő. Rost Andrea, aki ma az egyik legnagyobb sztár végre itthon is, akinek Mozart-lemeze épp a napokban jelent meg, s akivel a Muzsika októberben hosszú interjút és címlapfotót közölt. Ezen az estén, bevallom, nem őt tartottam a legnagyobb szólistának. Az első ária, amit énekelt, dalszerűen könnyed; talán az eseményre tekintettel ebből is súlyos, nagy teljesítményt óhajtott kihozni, ami nagyban a természetesség rovására ment. Igazán csak a középlágéban tetszett a hangja, cserébe viszont nagy muzikalitással adta elő mindhárom műsorszámát.

Sokkal nagyobbal, mint Gál László kürtművész, akinek egyetlen egyszer sem sikerült kristálytisztán elővezetnie a dallamot. Itt – úgy tűnt – bőven akadt kísérnivalója Kocsisnak és a zenekarnak, mégis ez volt az egész koncert legfeledhetőbb része. Gál László árnyaltan szép hangzásokat képes előcsalogatni hangszeréből, de az este többi fellépőjénél sokkal kevésbé precíz és tiszta. Ettől még kedves és jó mű ez a rondó, jó átvezetés a második Rost-ária előtt.

f4d1bc8e-78a0-45f6-b14b-feabff15c5fb

A „Ch'io mi scordi di te” áriában zongora is szerepel, Kocsis így hangszere mellől vezényelte a zenekart. Csak látványban tűnt ki, hogy ebben a kettős szerepben kisebb a rutinja, meg abból, hogy itt sokkal inkább ő kísért, míg a „Nehmt meinen Dank”-ban erőteljesebben vezette a szólistát. Ez a Donna Elvirás ária egyáltalán nem könnyű zene, de talán jobban illik Rost Andrea személyiségéhez, mint a korábbi, mélyebb fekvése és komorabb hangvétele okán; csak a futamok nem gyöngyöztek annyira, amennyire elvárhattuk a művésznőtől.

A hosszúra nyúlt szünet után a K 315-ös C-dúr andantéval folytatódott a műsor. Szabó Anita fuvolázott, aki a zenekarral talán a legnagyobb összhangot teremtette meg a szólisták közül. A mű igazi örömzeneként hatott, különösen a vonóskari pizzicató és fölöttük a fúvósok játéka szólt csodálatos hangon. Ezután Kelemen Barnabás szólaltatott meg egy C-dúr művet, a 373-as Rondót – sokkal visszafogottabban, mint a B-dúrt, talán komolyabban is. Ennyi szólista közt feltűnt, mennyire összeszokott Kocsis és Kelemen, és az előadáson is átjött ez a kölcsönös bizalom.

És maradt még egy koncertária, a glucki ihletésű „Bella mia fiamma”. Rost Andrea talán ebben énekelt a legszebben, holott valószínűleg ez a legnehezebben formálható karakterű ária a három közül. És bár ekkor már este 10 óra volt, a leghíresebb műsorszám, a „nagy” g-moll szimfónia még hátra volt.

De megérte kivárni. A két g-moll szimfónia előadása illett egymáshoz, a későbbi mű talán még lendületesebb, erőteljesebb lett, de semmivel sem kevésbé részletgazdag. Ha muszáj kiemelni valamit, a menüettet említeném, de a szimfónia egésze úgy valósult meg, ahogy hangversenyen csak ritkán: a zenekar alkalmi koncertmesterével, Kelemen Barnabással egységesen szép előadásban részesített minket.

E koncert nem egy volt a sok közül. Különösen a két szimfónia előadása minőségében is kiemelkedett még a Nemzeti Filharmonikusoktól megszokott magas színvonalból is. Kocsis talán kevésbé szabadon, improvizatívan dirigált, mint mostanában, például az említett karácsonyi koncerten – mintha ez az előadás valóban az örökkévalóságnak szólna. A megkülönböztetés részemről hangsúlyozottan nem esztétikai, talán csak annyit jelent: örülnék, ha ezeket a műveket máskor is meghallgathatnám így.

Lehet, hogy más másképp hallott egyet-mást, mint én, de abból nem engedek, hogy maga a koncert végső soron a zenéről szólt. Ez a koncert nem egy volt a sok közül, a körülmények miatt sem. Ám körülményektől függetlenül, a körülmények felett vagy épp a körülmények segítségével a zene győzelmet aratott.

(2005. január 8. 19:30 Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) – A Nemzeti Filharmonikus Zenekar Mozart-estje, A legelső koncert az új Nemzeti Hangversenyteremben; Mozart: g-moll szimfónia, K 183; B-dúr koncertrondó, K 269; „Nehmt meinen Dank, ihr holden Gönner!” – hangversenyária, K 383; Esz-dúr koncertrondó, K 371; „Ch’io mi scordi di te” – hangversenyária, K 505; C-dúr andante, K 315; C-dúr rondó, K 373; „Bella mia fiamma” – hangversenyária, K 528; g-moll szimfónia, K 550; km.: Kelemen Barnabás (hegedű), Rost Andrea (ének), Gál László (kürt), Szabó Anita (fuvola); vezényel és zongorán közreműködik: Kocsis Zoltán