Kelemen, Klementina

Éjkék szimfóniák

2005.01.12. 00:00

Programkereső

Régen szólt olyan nagyszerűen a Danubia Szimfonikus Zenekar, mint szombaton este a Zeneakadémia Nagytermében! Nem tudom, sejtették-e ezt előre zenei életünk véleményformáló alakjai, mindenesetre akik éppen nem a Nemzeti Hangversenyterem avatókoncertjén voltak, mind ott ültek a tanári páholyban. De hát nem is mindennapi esemény, hogy egy koncerten Lutoslawski két alkotása is szerepeljen!

Az 1994-ben elhunyt lengyel zeneszerző Velencei játékok és IV. szimfónia című műveinek megírása között több mint harminc esztendő telt el. És ez tetten érhető volt a két darab stílusbeli különbségein. Az 1961-es Jeux Venétiens-ban alkalmazta először a szerző az aleatória eszközeit. A darab tobzódik is a „szervezett esetlegesség” okozta újszerű hangzásokban, különleges effektusokban, színhatásokban. Ez a különleges komponálási technika azonban soha nem válik öncélúvá, nem jut el a zeneiség elvesztéséig. A kötött és a véletlenszerű szakaszok váltakozásával pedig a szerzemény felépítése is világosan kirajzolódik.

Főleg a Rakos Miklós írta kitűnő koncertismertetővel felfegyverkezve, amely nagyban segítette az értő zenehallgatást. Azt hiszem, egy ilyen jellegű darabokat felvonultató hangversenyt nem is szabad hasonló „segédeszköz” nélkül megrendezni. Így azonban azoknak is élményt jelentettek a kompozíciók, akik nem Lutoslawski, hanem a Danubia miatt jöttek el.

04a0ade1-f6f8-4bfd-a754-7fe000e72d31

Persze ezért elsősorban mégsem a prospektust, hanem a beavatott előadást kell okolnunk. A zenekari tagok, akik mindegyikére egyéni felelősség hárult ebben az izgalmas darabban, feszült, de egy percig sem görcsös figyelemmel követték Eötvös Péter mozdulatait, aki hihetetlenül pontosan és kifejezően vezényelt – pálca nélkül. Bár az előadás sikere személy szerint minden egyes előadón múlt, a fuvolaszóló líraisága, a zongora precizitása és az ütőhangszeresek virtuozitása mégis külön említést érdemelnek.

Jó volt látni, hallani, hogy noha az együttes kibővült, mégis szinte kamarazenekari koncentráció alakult ki Lutoslawski IV. szimfóniájának előadása közben is. A darab a hetvenkilenc éves szerző összefoglaló jellegű műve. Formája klasszikus gyökerekre épül, anyaga inkább huszadik századi. Letisztult, egyszerű eszköztárában nincs helye kísérletezésnek vagy felesleges villongásnak. Szenvedélyes melódiái lírai, ritmizáltsága, hangszerelése drámai színekkel ruházzák fel a kompozíciót. A kifejezetten sötét, ha nem is fekete, de éjkék hangvételű műre szűnni nem akaró taps volt a válasz.

Bár a hangverseny előtt kétségeim voltak, hogyan fog egymás mellett megférni Brahms és Lutoslawski, az első két darab után már egyáltalán nem éreztem visszásnak a műsor összeállítását. Az előadás első feléből kiindulva ráébredtem, hogy a klasszikus gyökerek hangsúlyozása, a polifonikus hajlam, a komor árnyalatok kedvelt alkalmazása, a sűrű hangszerelés és a szenvedélyesség nem csak a brahmsi, hanem a lutoslawskii kompozíció-technikának is a sajátja. És mivel az 1885-ös meiningeni Szimfóniából szinte teljesen hiányoznak a más Brahms-darabokból jól ismert tenyeres-talpas és humoros stílusjegyek, a két negyedik szimfónia még hangvételében is hasonló.

Bár Brahmsé valamivel még így is derűsebb. (El lehet képzelni, mennyire volt komor Lutoslawskié, ha Brahms IV. szimfóniájára a derűs kifejezést használom…) Valamennyi szólamot önállóan és teljes értékűen ki lehetett hallani a sűrű szerkesztésű darabból. Ez persze a hallgatóságnak csak úgy megy, ha a dallamjátszó hangszerek, hangszercsoportok nem zúdítják a melódiát mindent elsöprő jelentőségük teljes tudatában egymás nyakába, hanem érzékenyen figyelnek minden belső mozgásra és történésre.

Ahol ez a lényeg. Ahol pedig a vezérdallam a fontosabb, például a lassú tétel egyes szakaszaiban, ott úgy simult rá a kürt, majd a klarinét szépen formált szólója a zenekari kíséretre, mint valami puha párnára. Vannak, akik a triolák megszaggatásával, zaklatott elválasztásával állítják szembe egymással az Andante moderato különböző karaktereit, Eötvös Péter azonban nem játszott rá a részek közötti kontrasztra. Az este egyetlen negatív, de annál kiábrándítóbb vonása az utolsó tétel rézhangszereken megszólaló korálja volt. A harsonák bizonytalan hangindítása és hamissága fület szúró és dühítő volt. A kiemelkedő színvonalú koncert megkoronázása helyett kis híján a trónfosztása következett be.

A közönséget a hangverseny végére kimerítette ennyi szenvedélyes és megrázó pillanat. Nem csoda hát, ha a figyelem és a kifejezés intenzitásának ilyen hőfokán az együttes is elfáradt Brahms embert próbáló művében. Ez azonban inkább csak látszott, mint hallatszott.

Az emlékezetes koncertet érdemes lenne újra és újra meghallgatni. Nagy kár, hogy nem készült róla felvétel!

(2005. január 8. 19:30 Zeneakadémia nagyterem – A Danubia Szimfonikus Zenekar hangversenye; Lutoslawski: Velencei játékok, IV. szimfónia; Brahms: IV. szimfónia); vez.: Eötvös Péter)