Cecília

Bevezetés egy különc jenki világába

2005.01.13. 00:00

Programkereső

A kortárs zongora-irodalom apostolából lassanként „normális” sztárzongoristává vedlő Pierre-Laurent Aimard és napjaink egyik ünnepelt mezzoszopránja, a Metropolitan Opera, a Palais Garnier és hasonló, jelentős épületek visszatérő sztárvendége, Susan Graham 2004-ben közös lemezt adtak ki.
f0ae31e3-2cef-4aff-8f8c-d6115aa43061

Ismerve zenei ízlésüket és a 20. századi zene iránti elhivatottságukat, nem meglepő, hogy e közös felvétellel elsősorban nem a közönség igényének, hanem saját elvárásaiknak kívántak megfelelni. Így eshetett a választásuk a 20. század egyik legnehezebben megközelíthető zenei világára, a zeneszerzői iskolákba és irányzatokba besorolhatatlan Charles Ives (1874-1954) zenéjére.

E zene olykor egymásnak ellentmondó elemekből építkező sokszínűsége tökéletesen tükrözi szerzője személyiségét. Gyerekkorában egyszerre lelkes baseball-játékos és ünnepelt orgonavirtuóz; később szociálisan érzékeny művész és saját biztosítási céget üzemeltető multimilliomos; elveit tekintve kérlelhetetlen individualista, aki büszkén hirdeti a közösség erejét; a politikában önérzetes demokrata, akinek művészete olykor a modern zene elitje számára is követhetetlen; önmagát szívesen a modern zene apostolaként láttató zeneszerző, aki a lelke mélyén valójában múltba révedő, romantikus alkat.

A lemezen 17 dal mellett Ives 1918-ban írott Concord szonátája hallható, mely melléknevét a 19. századi észak-amerikai transzcendentalizmus központjának tartott egyik Massachusets-i városkáról kapta. Amint azt a nyugodt lélekkel grafománnak titulálható Ives zongoraszonátájához írott mintegy 100 oldalas (!) bevezető esszéjében kifejti: „azt a szellemiséget szerettem volna megidézni a zenében, amely Concord városának irodalmi és filozófiai életét jellemezte fél évszázaddal ezelőtt” (Essay before a sonata, 1920). Hogy ez a szellemiség Ives számára mit is jelentett pontosan, éppoly nehezen megragadható, mint zenéjének jellegét körülírni. A szonátában tökéletes egységbe forrnak wagneri harmóniák Debussyt idéző hangzásokkal, Bartókra jellemző ritmikai megoldásokkal és Ives egyik legsajátabb stílusjegyével: konkrét zenei idézetekkel (ezek lelőhelye egyebek mellett Beethoven op. 109 Hammerklavier-szonátája és V. szimfóniája, Wagner Trisztán és Izoldája és Lohengrinje, Debussy Gyerekkuckója és néhány, a 19. század végén népszerű észak-amerikai egyházi ének).

Mahler és Stravinsky mellett Ives is a zenetörténet kleptomán vonalának nagy alakjai közé tartozik, s talán ez teszi a korabeli Amerika – e nagy „olvasztótégely” – legreprezentatívabb művészévé. Az első zeneszerzők egyike, aki számára nem léteznek zenei kategóriák, mindenre nyitott, gyermekien kíváncsi szelleme örömmel nyúl bármi után, ami szívéhez közel áll, s ezt – adott esetben – a „kölcsönvett” zenék művészi értéke sem befolyásolja. Esztétikai liberalizmusának gyökerei a századfordulós Amerika szabadságeszményén túl a számára mindenkinél fontosabb apa különösségében és megfontolásra méltó pedagógiai elveiben rejlenek. Egy alkalommal George Ives, a helyi kisváros (Danbury, Connecticut) rezesbandájának vezetője arra ért haza, hogy alig öt éves kisfia ököllel veri a zongora billentyűzetét, a banda egyik népszerű slágerének ritmusát próbálgatva rajta. Az extravagáns zenei ötleteiről híres, egyébként meglehetősen szigorú apa nem rémült meg a rettenetes, de ritmikailag értelmes s ekként fia zenei tehetségéről árulkodó disszonanciahalmaztól, s az átlagszülőktől elvárható reakció helyett („Kisfiam, nem így kell játszani a zongorán!”) pusztán ennyit mondott: „Nyugodtan csinálhatod ezt, Charlie, ha pontosan tudod, hogy miért teszed.”

És innen válik érthetővé, hogy Ives számára nem a „hogyan?” és nem a „mit?”, hanem a „miért?” kérdése volt a legfontosabb a művészetben. „Music is life” – mondta egy alkalommal, amin nem azt kell érteni, hogy a zene volt az élete. Éppen azért nem akart a zenéből megélni s építette fel és irányította a korabeli New York legsikeresebb biztosítási ügynökségét, hogy igazi szenvedélyének minden evilági kötöttségtől függetlenül hódolhasson, s hogy ekként a zene segítségével magasabb szinten fogalmazhassa újra az alapkérdést: mi is az élet? S ezért se volt fontos számára, hogy művei akár nyomtatásban, akár előadásban eljutnak-e a közönséghez, noha pénze és lehetősége bőven lett volna művészetének propagálására. Csak akkor kezdett gondolkozni művei esetleges közreadásán, amikor egy súlyos szívinfarktus 1918-ban egyszerre felvillantotta előtte saját halálát. 1921-ben, 47 éves korában jelenttette meg nyomtatásban első művét, a „Concord” szonátát, majd egy évvel később 114 Songs címen egy dalgyűjteményt.

S hogy Susan Graham és Pierre-Lauernt Aimard épp e művekből adnak válogatást közös lemezükön, legfeljebb zenetörténeti érzékenységükről árulkodik, de semmit nem mond a csodálatos hangzó eredményről. Aimard a rá jellemző könnyed tökéletességgel játssza az olykor áttekinthetetlenül komplex és hátborzongatóan nehéz zenei anyagot, de nem ijed meg akkor sem, ha csupán egyszerű ragtime-kíséretre szorítkozik a zongoraszólam. Susan Graham pedig nem csak lenyűgöző virtuozitásáról és ritka hangi adottságairól, de különleges színészi képességeiről is tanúbizonyságot tesz a dalokban, melyekre Ives sokrétű személyiségéhez hűen a legkülönfélébb műfajok, karakterek és formai megoldások jellemzőek. Van köztük könnyed kuplé, filozofáló német lied, színpompás francia chanson, atonális-expresszionista dal – és Susan Graham mindegyikhez megtalálja a megfelelő hangvételt: hangja, ha kell, dívához méltóan csillogó, ha kell, kislányosan jópofa, mindvégig kristálytiszta intonációval énekel, és ami Ives dalai esetében talán ennél is fontosabb, kifogástalanul érthető szövegmondással.

Tökéletes bevezetés ez a felvétel a zenetörténet-írás zsargonjában csak „különc jenkinek” nevezett Charles Ives egyedülálló zenei világába – megismerése komolyzenei kalandorok számára kifejezetten javallott.

(Ives: Concord Sonata – Songs. Susan Graham (mezzo-soprano), Pierre-Laurent Aimard (piano). Warner Classics 2564 60297-2)