Cecília

A hét jazzlemeze: David Murray, Balogh Kálmán Gipsy Cimbalom Band featuring Kovács Ferenc

2005.01.17. 00:00

Programkereső

Az idén ötven éves David Murray szinte mindent kipróbált már a jazzműfajban, amit zenész kipróbálhat. Napjaink egyik legtermékenyebb s legsokoldalúbb jazzmuzsikusa ő, akinek nevét már a ’70-es években készült első lemezeit követően megtanulta a szabad improvizációra fogékony közönség.
88382b3b-4f6f-493e-bc72-ed50899d187b

A tenorszaxofonos-basszusklarinétos azóta is törekszik rá, hogy hírneve ne merüljön feledésbe: évente több lemezzel jelentkezik. Különböző formációkat irányít, amelyek között Ayler és Coltrane hatását mutató free társulás éppúgy akad, mint funky jazz örömzenét vagy afro etnojazzt művelő együttes. Állandó tagja továbbá a World Saxophone Quartet néven világhírűvé vált fúvószenekarnak, régebben pedig a Clarinet Summit elnevezésű – hasonlóan legendás – fúvós csapatot erősítette.

David Murray kezdetben bongókon játszott a templomi zenekarban, illetve a Murray-család házi együttesében. A szükség vezette az altszaxofonhoz, ugyanis a templomban fellépő család zenekarából hiányzott a szaxofon-sound. Csak később tért át a tenorszaxofonra, miután a Berkeley Jazz Festivalon élőben hallotta Sonny Rollinst. Murray-t annyira elbűvölte Rollins játéka, hogy apja megszánta, és másnap vett neki egy Selmer tenorszaxofont. Murray azóta is ezen a hangszeren játszik. A tenoros csak 1977-ben, nagyjából zenekarvezetői pályájának kezdetén nyúlt először váltóhangszeréhez. James Newton fuvolista ajándékozta meg egy basszusklarinéttal – a szaxofonos esküvője alkalmából. John Carter klarinétos rábeszélte Murray-t a váltóhangszer megtanulására, hiszen azt mindketten pontosan tudták, milyen egyedi színezetet adhat egy-egy felvételnek a hangszer dörmögő vagy bársonyosan búgó hangja.

Mire David Murray áttette székhelyét a keleti partra, s New York-ban belevetette magát az avantgarde jazz, az ő szavával élve: az „energy music” világába, már két fúvós hangszer ifjú mesterének számított. S mint fekete bőrű zenész, művészi inspirációit elsősorban az afro-amerikai muzsikusok számára természetes formanyelvekben kereste. Az évek során vissza-visszatért Fekete-Afrikába, ahol – sok esetben egzotikus hangszereken játszó – helyi muzsikusokkal készített felvételeket. Ugyan a világ egyik legjobbjának tartják mindkét hangszerén, szívesen működik együtt távoli országok (még) kevésbé ismert, fiatal művészeivel. Alighanem a kísérletezés iránti szüntelen vonzalom, s az újabb és újabb zenei partnerekkel való közös munka izgalma vonzotta Lengyelországba, ahol az ország határain túl szinte egyáltalán nem ismert Oles-fivérekkel alakított triót egy 2003-as krakkói koncerten.

S bizonyára ugyanez a kísérletező kedv munkált benne akkor is, amikor Magyarországra látogatott, hogy Balogh Kálmán cimbalomzenekarával készítsen lemezt, illetve hangversenyezzen.

A 2004. január 10-én megtartott közös koncertre a közönség egy része némi kétkedéssel ment el, hiszen nehéz volt elképzelni az avantgarde szaxofon-virtuózt a cimbalomzenekar zenei közegében. Többekben éltek még Archie Shepp és a Dresch-zenekar közös fellépéseinek élményei, amikor úgy tetszett, hogy az amerikai művész nem mindig tud ráhangolódni a magyar együttes hullámhosszára, és/vagy fordítva. Nos, a szkeptikusokat kellemes meglepetés érte: Murray sok empátiával, nagy kedvvel illeszkedett bele a Balogh Kálmán mellett a trombitás Kovács Ferenc által meghatározott zenei miliőbe. A magyarok pedig hallhatóan feltalálták magukat a beleérző amerikai muzsikus mellett. Különösen Kovács Ferenc játékán, gyakori és terjedelmes szólóin hallatszott az effajta örömzenéléskor létfontosságú felszabadultság.

Aki egy évvel ezelőtti élményeit szeretné visszahallani a nagy késéssel kiadott lemezen, azt is meglepetés éri majd. Ugyanis a jól sikerült koncerthez képest – legalábbis érzésem szerint – a CD még koncentráltabb zenei élményt ígér, még összeforrottabbnak mutatja a multikulti zenekart. Kovács Ferenc remek témájával, a Balladával kezdődik a lemez, s már itt sokkal gazdagabbnak érezzük a muzsikát, mint élőben. Hasonlóan szép Murray Budapestje, kár, hogy a középrész hegedűszólója alatt egy picit leül az egyébként lendületes darab. A CD népiesebb ízeit a trombitás Szegény legény és Hora Jazz című kompozícióiban kóstolhatjuk meg. Aki „igazi” Murray-féle tenorszólókra vágyik, annak megint csak a Budapest, illetve a koncerten rögzített Dark Secret ajánlható. A gitáros Kuti Sándor pergő Lady Gipsyjét pompás hegedűszóló teszi emlékezetessé, e sorok írója azonban legszívesebben mégiscsak a lassú tempójú, lágyan hömpölygő Debrecennek van egy vize című melódiát vinné magával arra a bizonyos lakatlan szigetre, ebben a számban ugyanis David Murray basszusklarinéton játszik, méghozzá a nagy előd, Eric Dolphy modorában.

Míg a szaxofonos krakkói fellépése s egyik-másik afrikai projektje nem sorolható lemezeinek java terméséhez, a budapesti CD a maga sokszínűségével, frissességével az utóbbi évek egyik legjobb Murray-lemezének számít (Fonó Records).