Móric

Ádámtól és Évától

2005.01.18. 00:00

Programkereső

Kicsit mintha a saját nagyapám lennék, amikor így kezdem a mesét, hogy: katonakoromban... De muszáj, mert tényleg így kezdõdik.

Mit mondjak, gyönyörű idők voltak. Jövendőbeli egyetemisták és börtönviselt szegénylegények egyetlen nemes célért, a nyugat felől közeledő ellenséges csapatok visszaszorításáért. Szóval hadgyakorlat januárban. Reggel övig belegázolni a jeges vízbe, aztán üldögélni még öt órát a páncélkocsiban, és megint roham az imperialisták ellen. Este beomlani a sátorba, legalább harmincan, szorosan egymás mellett, hálózsákokban, száradó ruhák között, cigarettafüstben, bűzben. És valakinek nem szabad aludni, mert a tüzet is őrizni kell, rakni kell a fát a sátor közepén álló vaskályhába. Nem azt mondom, hogy nem lehet kibírni, de nem tartozik feltétlenül az élet csillagos órái közé.

Nem feltétlenül. De nekem mégis az. Mert ahogy ott ültem, és néztem bele éjfélkor a vörös parázsba, és halkan-halkan tekergettem a rádió keresőjét, egyszer csak megszólalt orrhangon az oboa, aztán mellé zárkóztak a vonósok. Bach, h-moll mise, az altária, Qui sedes. És végre az énekhang. Hűvös, nemes nőiséggel és valami furcsa, elfojtott érzelmességgel.

Ő volt Kathleen Ferrier. Addig csak olvastam róla. Hogy telefonos kisasszony volt, hogy varázslatosan szép, és hogy meghalt negyvenévesen. Meg a férje fogadott vele, amikor elindult egy zenei versenyen, hogy nem jut tovább a selejtezőből. Kathleen Ferrier nyert: első lett nemcsak az ének-, de a zongorakategóriában is. Aztán énekes lett. És eljött abba az ócska, szakadt katonai sátorba.

Nem azt akarom mondani, hogy eltűnt a világ, dehogy! Ott volt a tűz, ott voltak a szuszogó, félholt emberek egymás mellett a földön, a sáros bakancsok, a száradó zoknik, csak minden valahogy értelmessé vált. Mintha azért kellett volna ott ülnöm, éppen nem az égbe nézve, hanem a tűzbe bámulva, de hát az igazán mindegy, hogy valaki ébren legyen, amikor kimondják a kérdésekre a választ. Pásztor karácsony után, aki egyre csak várja, hátha visszatér az angyal. És ez a hihetetlen: az angyal tényleg vissza is jön.

Ez az élmény persze soha nem jön már vissza. Pedig kerestem eleget. Nem jött akkor sem, amikor megvettem Ferrier-t lemezen, és most sem, amikor újra kiadták CD-n. Ez nem is az eredeti változat, mert Kathleen Ferrier halála után nyolc évvel újra stúdióba ment a zenekar és Adrian Boult karmester, hogy sztereóban lekísérjék az eredeti énekhangot, hátha közvetlenebb lesz így az élmény. Talán az lett, nem tudom. Én már csak arra vagyok képes, és ez is gyönyörű, hogy újrahallgatva fölidézzem magamban az eredeti élményt, azt, amikor a Qui sedest először hallottam. De hát megmondtam: én vagyok a saját nagyapám.

(Kathleen Ferrier: Bach-Handel Recital - DECCA, 1960 - 2004)