Lukács

Egy szelíd öregúr

2005.01.18. 00:00

Programkereső

Aki figyelemmel kíséri „A Zongora” című koncertsorozatot, időről időre rádöbben: mennyire sok jelentésű ez a szó. Elég a minapi Kocsis- és a január 16-ai Moravec-hangversenyt összehasonlítani – két teljesen eltérő világ. Vasárnap este egy „nagy öreget” hallhattunk, egy objektív-introvertált zongoristát.
1e08ee64-a9b3-4624-9c81-e48125977571

A műsor Janáček Ködben című szonátájával kezdődött. A darab minden hangja végig volt gondolva, az se volt véletlen, az se „így sikerült”, amikor a zongora nem szépen szólt. Félbehagyott hangok, váratlanul feleresztett pedál – mindez a zene szolgálatában, a zene töredezettségéhez illően. Csak valahogy a személyesség nem derült ki ekkor még számomra. És még kevésbé derült ki a Debussykből. Gieseking játékán nevelkedve bujább Debussy-hangzáshoz vagyok szokva, és bár Moravec egykori tanárát, Arturo Benedetti Michelangelit a legnagyobb Debussy-játékosok közt tartom számon, épp a Gieseking-iskola alternatívájaként és ellentéteként maga Moravec csak egy-egy pillanatra juttatta eszembe a mestert. Nehéz megfogalmazni, mit hiányoltam – talán a látvány se segített, ahogy a zongorista minden tételszünetben két kézzel idegesen a feneke alá húzta a széket, vagy ahogy pedálzengetés közben orrot törölt. Az volt az érzésem, nincs teljesen ott. A spanyol hangulat kissé kimódoltnak tűnt a Granadai estékben, a Tűzijáték rakétái kissé üresben pattantak el. A Janáčekhez tematikailag is legközelebb álló Kertek esőben tetszett a legjobban – de mintha nem is Debussyt hallgatnék. Moravec briliáns módon zongorázott – ezzel nem is volt baj, csak hiányzott valami. Vagy valaki, mögüle. Csak az utolsó meghajlásnál éreztem: ott van az ember is, csak nem adja meg magát olyan könnyen.

A szünet utáni Brahmsokban – különösen a h-moll capriccióban és az op. 79/2-es g-moll rapszódiában – aztán már zongorázás közben is egy kevésbé hűvös fejű embert hallottam. A műsor legszebb pillanatait azonban az Appassionata lassú tétele nyújtotta. Ekkor már biztosan tudtam, nem tévedés ez a zongorázási mód: hogy a művész nagyon keveset ad magából, mert amikor egy kicsit ad, azért érdemes elmenni a koncertre. A záró tétel is nagyon tetszett volna a maga lélegzetelállító lassúságával, csak valahogy az agogikák itt kiszámítottnak tűntek, semmi váratlan élmény nem érhette a hallgatót. Arra gondoltam, hányadszor adhatja elő Moravec ezt a művet meg arra, hogy valószínűleg ő is abba a típusba tartozik, aki egyszer felépít egy előadást, aztán ragaszkodik hozzá. Ha ez a ragaszkodás rátelepszik az előadásra, akkor nem jó, ahogy ez a harmadik tétel nem volt jó; amikor csak a keretét szabja meg, mint a másodikban, akkor nem csak okos és következetes, hanem megrendítő is.

És mintha ezt érezte volna meg a közönség is: az Appassionata alatt felszabadultabban köhögött, aminek kivételesen örültem, mert előzőleg az volt az érzésem, nem vagyunk valami kellemes közönség, mi is azt a hűvös tartózkodást tükrözzük, amit Moravec játéka áraszt. És a Brahmsok végére megjött a taps is, a Beethovent pedig felszabadult örömmel ünnepelte a közönség. Aminek két ritka kincs lett a hozadéka: egyrészt egy végre személyesen introvertált Chopin-mazurka, másrészt egy olyan köszönet az előadó részéről, amilyet én még nem láttam. A ráadás után ugyanis Moravec hosszan meghajolt, majd elhagyta a termet, s úgy tűnt, nem is tér vissza – végül mégis bejött, nagyon őszinte mosollyal meghajolt, s ezzel elejét is vette minden további öncélú tapsolásoknak. És ekkor úgy éreztem: most kellene elölről kezdeni a koncertet, meghallgatni még egyszer a Janáčeket és a Debussyket – mert bizony meglehet, a hiba bennem van. Ez a fajta tartózkodás nagyon is személyes és szeretetre méltó. Nem tudom, de ha legközelebb jön Moravec, én ott leszek.

(2005. január 16. 19.30 Zeneakadémia Nagyterem; Ivan Moravec zongorahangversenye; Janáček: Ködben; Debussy: Estampes; Les collines d’Anacapri, Feux d’artifice; Brahms: b-moll intermezzo, op. 117/2; h-moll capriccio, op. 76/2; g-moll rapszódia, op. 79/2; Beethoven: f-moll „Appassionata” szonáta, op. 57)