Eufrozina, Kende

Ránki Schubertet játszott

2005.01.20. 00:00

Programkereső

Egy Steinway is szólhat olyan hangszínen, mint egy fortepiano, sőt, néha akár mint egy csembaló – bizonyította be Ránki Dezső január 17-én, hétfőn este a Zeneakadémián. Az előadás tárgya Schubert két szonátája és három zongoradarabja volt a Nagyterem színpadán.
8c184ea7-cbd7-4d83-be24-d5c024003b7d

A nézőtéren alig volt egy-két üres szék. A második emeleti karzaton is akkora volt az érdeklődés, hogy sem ülőhely, sem oxigén nem maradt. Ez utóbbi miatt, és mert meg voltam fázva, a D 946-es esz-moll darab első ismétlőjelénél olyan köhögés jött rám, hogy kénytelen voltam a zongoraművész kezdőtempójához hasonló gyorsasággal kimenekülni. Az első pár taktus alapján azt mondhatom, nagy kár. A többi hallgató szempontjából viszont szerencsére – így legalább zavartalanul élvezhették a kitűnő játékot.

A második darab hűvös-bájosan kezdődött, majd az első közjáték ultratercrokon tobzódásában felhevült és szikrákat hányt, mint az érc a kohóban. A tűz hatására a zongoraművész billentése is megkeményedett. Mintha mi se történt volna, következett ismét a ringatózó Esz-dúr dallam, majd a mézédes második közjáték. A mű puha záróakkordja után halkan indul a sorozat harmadik darabja is, de mennyivel markánsabb piano volt ez, mint az előtte lévő! Kellett is a stílusváltás az ízes szinkópák megformálásához.

A D-dúr Szonáta lendületesen és jókedvűen robbant be. Még nagyobb szó, hogy ezekből az értékeiből később sem veszített. Az első tételben fennhéjázva érkezett meg a G-dúr terület, de pár taktus alatt elvesztette nagyképűségét, hogy átadja helyét az őt követő, sokkal derűsebb zenei anyagnak. Nagyon tetszett, hogy a ben marcato utasítású rész sem vált keménnyé vagy erőszakossá.

Csapongó volt, de nem kiegyensúlyozatlan a második tétel. Jól esett a kis és nagy hármas ütemek váltakozására gondot fordító agogika a Scherzo főrészében. A trió alatt már nagyon vártam a visszatérését. Várakozásteljesen indult a finálé lovasgaloppja. Aztán be is váltotta, amit a tétel elején ígért: a zongoraművész cinkosan kacsintott minden adódó vicclehetőség felé a Rondóban.

A D 894-es G-dúr Szonáta kezdő, átkötött hosszú értékei megrövidültek a leírtakhoz képest, hamarabb jött az őket követő rövid hang. Ez az előadói eszköz valószínűleg a darab gördülékenységét és a szerző kérte „cantabile”, éneklő karaktert volt hivatott elősegíteni. Nem vagyok benne biztos, hogy teljesen elérte a célját. Belőlem legalábbis nyugtalan, türelmetlen érzést váltott ki az – egyébként az előadói utasításban szintén megjelölt – „moderato”, azaz mérsékeltség helyett. Magával ragadott viszont a lefelé rohanó tizenhatodok lendülete. Egy lavina indul el így észrevétlenül, szinte bocsánatkérően, a végén pedig mégis maga alá temet mindent. Akár Ránki Dezső előadásában az egy szólamú pianóból a tutti fortéig eljutó tizenhatod-skála.

Az Andante epika és dráma, szemlélődő derű és sodró szenvedély ellentétére épült. A Menuettoban a zongoraművész a tenyeres-talpas ländleri jelleget emelte ki. A menüettben főleg a középrész késleltető nyolcadai voltak vaskosak és humorosak. A trióban felkaptam a fejem, mert hirtelen mintha másfél évszázaddal hamarabbi francia vidékre kerültünk volna. A gyöngyöző nyolcadok, a cizellált díszítések, a basszus osztinátó szerű mozgása és legfőképpen a zongorista hangképzése miatt François Couperin úszott be diszkréten az asszociációs mezőmbe. Az utolsó tételben az erősítések és az őket hirtelen követő halk szakaszok mesteri összekapcsolása volt számomra a legkiemelkedőbb.

A ráadásként elhangzó Asz-dúr Impromtuben ismét gyöngyszemekként peregtek a tizenhatodok, és ismét rövidültek a nyújtott ritmusok. Nem csak a megfázás okozta, hanem ez utóbbi jelenség is, hogy én pedig ismét légszomjat éreztem. Akárcsak a G-dúr Szonáta tételei között, amelyeket Ránki Dezső attacca, egy lélegzetvételnyi szünet nélkül játszott egymás után.

Biztosan nem akarta, hogy elkalandozzon a hallgatóság figyelme. A közönség azonban már csak olyan, hogy ha nem kínálnak neki pihenőidőt, akkor keres. Ha két tétel között nincsen alkalma köhögni, orrot fújni, cukrot csomagolni, lábtartást váltani, akkor megteszi a tétel közepén. Szerencsére nem a legihletettebb pianóban.

(2005. január 17. 19:30 Zeneakadémia Nagyterme – Ránki Dezső zongoraestje; Schubert: Három zongoradarab, D 946; G-dúr szonáta, D 894; D-dúr szonáta, D 850)