Kelemen, Klementina

Kuffervizit

2005.01.21. 00:00

Programkereső

Egyik késő este egy értelmiségi kocsmában volt találkozóm barátaimmal. Hivatalos helyről érkezvén öltöny volt rajtam, régimódi, és a nyakkendőm sem illett hozzá minden tekintetben (egyesek szerint semmilyenben sem). A kocsmában alkoholmentes sört kértem. Kaptam blokkot: APEH-ellenőrnek néztek. Nem voltam rá büszke.

Körülbelül így éreztem magam január 19-én este az Operaházban. Mentségemre legyen mondva, hogy Mozart kedvéért mentem, a Titus kedvéért, melyet nem ismerek eléggé, illetve Vashegyi György kedvéért, akit viszont épp ellenkezőleg, és aki épp egy Mozart-operával vett le először a lábamról: a Figaro angyalföldi amatőr előadásával, talán három évvel ezelőtt. Vashegyi kedvéért, akinek lemaradtam a Cosijáról, és akinek érdeklődve várom koncertszerű Don Giovanniját.

Hogy a kritikának ezt a részét gyorsan letudjuk, ezekben a dolgokban (Mozartban, Titusban és Vashegyiben) nem kellett csalatkoznom. Nem véletlen, hogy a Don Giovanni híresebb, hogy a Cosi sejtelmesebb, hogy A varázsfuvola népszerűbb: a Titus kegyelme szörnyen gyenge dráma. Van egy uralkodó, aki ellen összeesküsznek olyanok, akik nem is akarnak neki rosszat, de tévedésből mást sebesítenek meg; az uralkodó szeretne kegyet gyakorolni, de amikor a Szöktetés végével analóg nagyjelenet jön, ebben is szinte megakadályozza a felbujtó (akit azóta feleségül is vett, tehát mindaz, ami történt, pro és kontra okafogyottá válik). Titus a színpadon szerencsétlenkedve dönt a teljes körű kegyelem mellett – dráma, katarzis nincs. Ennyi jóság bosszantó. Izgalom sincs, elég a címet elolvasni, hogy tudjuk a végkifejletet. Ami miatt a Titus mégis élvezhető, az a zene. Ha egészében nem is olyan drámai, mint a Don Giovanni, nem is olyan szép és gyerekes őszinteségében is mély, mint A varázsfuvola, és ha a zenei szerkezet nem is olyan világos, mint a Cosiban, akkor is van néhány megrendítően szép ária benne. Hangszerelési bravúrokban bővelkedik, és - hasonlóan a Cosi szerkesztéséhez - van két lendületes induló (ráadásul az egyik G-dúrban, ahol Mozart máskülönben nem használ üstdobot), és azért az első felvonás fináléjához hasonló tíz perc még a mozarti életműben is ritka. Vashegyi pedig kihozta ebből a zenéből, amit lehetett; jellemző, hogy a műsorfüzet (amelyről alább lesz még szó) este 10 órára taksálta az előadás végét, amikor én már otthon meséltem, mi is történt. A zenekar szépen és egységesen muzsikált, a fafúvósok (nem csak a szólószerephez jutó klarinét) külön dicséretet érdemelnek. „Ellenőrzésem” ebben az értelemben tehát pozitív eredménnyel járt: Vashegyi a színpadi előadásban is biztos kezű, határozott karmester, aki a részletekre is felhívja a figyelmet, aki a kórust sem hagyja lemaradni, sőt, aki még az énekesek tempóját is képes koordinálni – várom tehát Don Giovanniját.

És itt most két dolgot tehetnék, ha stílusos akarnék lenni. Egyrészt abbahagynám a kritikát, megemlítve a Sextus szerepében ragyogóan éneklő Meláth Andreát, az egy árnyalattal feledhetőbb, de zeneileg összességében mégis jó González Mónikát, a többiekről pedig hallgatnék. Így is tennék, ha ez a Titus kegyelme is angyalföldi amatőr előadás volna.

A másik stílusos (az előadáshoz és a rendezéshez illő) választás az lenne, hogy idemásolnék egy 1991-es kritikát, minél elmarasztalóbbat. Amit ugyanis 2005 januárjában a Nagyérdemű megtekinthet, nem más, mint a bicentenáriumi előadás felújítása. Ugyan nem ennek hirdetik, ez csak véletlenül, indirekt módon derült ki azok számára, akik nem bennfentesek az Operaházban másfél évtizede. Számomra például akkor, amikor – udvariasságból – megvettem a 200 Ft-os műsorfüzetet. Melyben először az tűnt fel, hogy a nevek, a fényképek nem a mostani szereplőket mutatják, de a díszlet és a jelmez ugyanaz. A címoldalon ott is van: bemutató 1991. február 16. Aztán találtam egy 1998-as BMW-reklámot, mellette a Magyar Nemzet azóta megszűnt mellékleteinek hirdetését. A műsorfüzetet a rendező, Boschán Daisy írta; felelős kiadó az Operaház főigazgatója – mondja az impresszum – név említése nélkül. Bölcs előrelátás.

Ekkor megértettem, miért van mindegyik díszlet elhasadva. 14 év egy öltöny, egy nyakkendő életében is nagy idő. Szerintem egy rendezőében is, de ez, ha ide is tartozik, nem derült ki. Szegény papírmasé díszletek fölött nem csak az ízlés szempontjából járt el az idő, nem hiszem azonban, hogy a festett Halászbástya, velencei fregattok vagy a váratlanul leereszkedő tehenecskék-birkácskák annak idején nagyobb elragadtatást váltottak volna ki belőlem. Komolyan csak arra tudok gondolni, hogy ezek a hajók a Cosiban is jól jöhetnek, ez az oszlopcsarnok pedig gyakorlatilag bárhol, az ókortól a barokkon át a 19. századig bárminek a helyszínét ábrázolhatja. A tehenek viszont messzebbre visznek bennünket: ők akkor ereszkednek alá, amikor Titus arról kesereg, mennyivel könnyebb az egyszerű szántóvetők sorsa – és lám. Illetve nem pontosan akkor: valamivel előtte. A giccses festmények minden alkalommal még az előző jelenetben megkezdik földreszállásukat, mintegy rávetítve árnyukat az előző jelenetre, nem csak képletesen, hanem fizikailag is; a hátulról jövő megvilágítás pedig a hasadékokat emeli ki. Szerintem ennél helyesebb díszlet nélkül játszani, vagy legyen egy állandó valami, mondjuk, egy fehér fal, írják rá: díszlet, a többit majd elképzeljük, ha már a díszlettervezőnek semmi sem jutott eszébe.

4bfa8a32-f992-4c11-95c6-b34e70cf01c6

Titus a fürdőköpenyében nem kelti a nagyság benyomását – bár ebben nyilván része van Daróczi Tamásnak is, akit már a hangja miatt megszánunk, mielőtt kiderülne, mi is bántja. A második felvonásbeli áriájában azokat a tizenhatod-futamokat alighanem nem csak én szeretném feledni. A többi szereplő viszonylag egyszerű jelmezében a sematikusság bosszantó, de nem zavaró: rezgő parókák, a jó és őszinte Servilia (a levegős Verebics Ibolya, az alkalmilag és halványan fénymásolt színlap-kutyanyelven Verebics Ilonaként említve) rózsaszín, míg a rossz és őszintétlen Vitellia (González Mónika) lila. Sextus és Annius apródruhája már tévedés, illetve a levegőben lóg – a rendezésnek ki kellene használnia másutt is a nadrágszerep adta lehetőségeket.

A rendezés azonban nem használ ki semmit. Nincs is rendezés. A leszúrt lábú szereplők eléneklik szerepüket, ki-ki képessége szerint. Időnként bejönnek, kimennek, időnként egymásra néznek. Szegény González Mónika hosszú percekig mered kifejezéstelen arccal a nézők szemébe, miközben Meláth Andrea sziklákat repeszt szeretetével és odaadásával – talán az volt a rendezői utasítás, hogy „itt játszd el a buta nőt”. Van egy narrátorunk is, rendezői ötlettől fogant, a valószínűleg nem Mozart (de bizonyosan Mozart-ismerő kortárs) által írott recitativo seccók helyettesítésére, aki időnként előre lelövi a poént. A történetíró (Bárány-Paál László, aki a Commendatore jelmezét hordja, az arcán a pakolás is erre vall talán) ellentétben az olaszul éneklő valós szereplőkkel magyarul beszél, egy helyütt joviálisan rámosolyog az énekesekre, akiket kifelé haladtában csaknem elüt; jó, hogy barackot nem nyom a fejükre. A darab elején egy integetés erejéig megjelenik Bereniké, míg Bárány-Paál elmeséli a fájdalmas búcsút. Az első felvonás végén a gyászolók kórusának egyik fele teátrálisan a fejéhez kap, lassított mozgással, hadd tudja a közönség innen is, hogy most itt nagy a szomorúság. És így tovább.

Egy „osztályszínpadok vetélkedőjén” ezt az operát különbül rendeznék meg. Igen, a Clemenza di Tito nehezen rendezhető opera. Ám épp az ilyen „üres” dráma „nagy pálya” a bátrabb rendezőnek (aki ismeri pl. Brechtet). A Titus annyira üres, hogy már szinte abszurd. Rendező legyen a talpán, aki ebből hagyományos eszközökkel kihoz valamit. Mégis úgy gondolom, egyetlen oka lehet annak, hogy valaki a Titust színpadra állítsa: hogy mondanivalója van róla. Ha nincs, akkor kevés ok a kétszáz éves évforduló (pláne a kétszáztizennégy).

A szakadt díszletek közt felmelegített előadás, melyben még a műsorfüzet is régi: csalás. Nem botrányos csalás, csak ciki. Az Operaház közönségének jelentős része külföldi. Ők nem kíváncsiak sem a gazdasági nehézségekre, sem egyéb körülményekre. Egy ilyen előadás után becsapva érzik magukat, kifele menet az épület szépségéről beszélnek, és nem értik, hogy lehet e falak közt ilyen méltatlan rendezéseket látni. Az ő csalódásuk egyszeri.

Bennem pedig a fel-felmelegített csalódás konstansság-érzete uralkodik el, amikor távozom. „Una porchesia tedesca”, mondta II. Lipót felesége, a spanyol Maria Louisa a prágai bemutató után. Magyar disznóság, gondolom én, és szégyellem magam.

(2005. január 19. 19:00 Magyar Állami Operaház – Mozart: La clemenza di Tito; km.: Daróczi Tamás, González Mónika, Meláth Andrea, Várhelyi Éva, Verebics Ibolya, Ionel Pantea, Bárány-Paál László; rend.: Boschán Daisy; díszlet: Borsa Miklós; jelmez: Márk Tivadar; vez.: Vashegyi György)