Erzsébet

A hét jazzlemeze – Jeff Berlin: Lumpy Jazz

2005.01.24. 00:00

Programkereső

A Magyarországon szólistaként sajnos szinte teljesen ismeretlen Jeff Berlin basszusgitáros nagy tekintélynek örvend a jazz-szakmában. Miután elvégezte a lehető legjobb iskolát, a bostoni Berklee School of Musicot, rock- és jazznagyságok egész sorával játszott együtt – elsősorban progresszív rockot, smooth jazzt, illetve más fusion-műfajokat.
f519194b-bf36-4e41-a277-d81293e9c6a7

Úgy tűnik, dobosok kedvelték elsősorban a játékát: Bill Bruford és Alphonse Mouzon foglalkoztatta, de gitáros zenekarvezetők se vetették meg egyéni soundját: Pat Martinótól és Larry Coryelltől Mike Sternig és Alan Holdsworthig terjed azon virtuózok sora, akik kiváló kísérőt találtak benne. Berlin ugyanis a szólistát maradéktalanul kiszolgálni képes sideman. Amikor azonban a basszusgitár vezető hangszer lesz egy zenekarban, a muzsikus „kötelessége”, hogy a lehető legvilágosabban megmutassa, milyen vízióval rendelkezik a hangszerről, illetve a hangszeren való játékról. Így gondolkozik Jeff Berlin, az állandó együttest sose foglalkoztató zenekar-irányító, s ezt a hitvallást alkalmazza legutóbbi albumán, a Lumpy Jazzen is.

Míg a legendás Jaco Pastorius keze alól szinte ömlöttek a jobbnál-jobb szerzemények, Jeff Berlin, aki szintén szívesebben játszik saját kompozíciókat, mint standardokat, állítólag nehezen, hosszas vívódással szüli meg zenéit, bár aki a Lumpy Jazzt meghallgatja, úgy érezheti, hogy a hagyományosabban swingelő (My Happy Kids) vagy a melódiájukkal a ’70-es évek némelyik instrumentális funky számát idéző (Lien On Me) szerzeményei olyan természetes könnyedséggel szólalnak meg az elektromos hangszereken, hogy egyszerűen nem készülhettek kínok között. Ilyen benyomása volt a hallgatónak már korábbi albumait, főként a supergroup kísérettel felvett In Harmony’s Way címűt hallgatva is, amelyre elsősorban tradicionálisabb 4/4-es szerzeményeket vett fel. Berlin mestere a komplex harmóniáknak, s akkordbontásai is annyira egyéniek, hogy elég egyetlen számát meghallgatni ahhoz, hogy világossá váljon: a maga is több mint két évtizede zenét tanító basszusgitáros, a floridai Clearwaterben általa alapított The Players School Of Music oktatója nem az iskolai penzumokból tanulta a legtöbbet. Tudható róla, hogy elsősorban az önképzésben, a szigorú gyakorlásban hisz, de neki is van zeneelméleti bibliája: néhány éve egy beszélgetésben elárulta, a szaxofonos David Liebman A Chromatic Approach to Jazz Harmony and Melody című munkája jelenti számára az előadóművészet nélkülözhetetlen teoretikus alapját. Azt azonban nem ebből a kötetből, hanem előadói gyakorlatából és zenehallgatásaiból tanulta meg, hogy a modern jazz ezerszer kiszámíthatatlanabb harmóniavilággal rendelkezik, mint a kortárs rockzenék, következésképpen nagyobb kihívást is jelent a hangszeres művésznek, különösen akkor, ha az, mint Berlin is, klasszikus zenei tanulmányok után tért át ezekre a műfajokra (a gyermekkori hegedű-tanulmányokat idézi fel a Lumpy Jazzt záró op. 118 No. 2-es Brahms A-dúr intermezzo). Ugyanakkor olyan muzsikus ő, aki rockzenei gyakorlatát se tagadja meg új lemezén: a blues-sémára épülő Almost Dawn egy instrumentális rockzenét közvetítő rádióadón is megszólalhatna, s nem idegen zenei világával, inkább az előadók kivételes hangszeres tudásával keltene feltűnést.

A műfajában és hangszerén a világ egyik legjobbjának tekintett Jeff Berlint elsősorban összetéveszthetetlen soundjáért és stílusáért, nem pedig virtuozitásáért becsülik. Valóban lehet, hogy vannak a piacon virtuózabb basszusgitárosok is, de amit a glissandókban gazdag Brooklyn Uncompromisedban vagy a szójátékos című Toot’s Suiteben játszik, az a játékát leginkább cifrázó kollégáinak is dicséretére válna. A jelen triólemezen Berlin arra törekedett, hogy basszusgitár-játéka szinte egy szólógitárt helyettesítsen, míg Richard Drexler alkalmanként a basszusmenetet játszotta bőgőn. Az már Jeff Berlin korábbi lemezén is feltűnő volt, mennyire kivonja magát a Jaco Pastorius–hatás alól: gyakran használja legato a bal kezét, de minden hangot megpenget jobb kézzel is, ezzel pedig épp a Jacóéval ellenkező irányban fejleszti tovább a stílusát.

A most ötvenkét éves muzsikus a Dean cég által a számára s az aláírásával gyártott Jeff Berlin Signature basszusgitárokon játszik.

(Jeff Berlin: Lumpy Jazz; Jeff Berlin – basszusgitár; Danny Gottlieb – dob, ütőhangszerek; Richard Drexler – zongora, billentyűs hangszerek, bőgő; Toots Thielemans – szájharmonika; John Richardson – ütőhangszerek; M.A.J. Records, 2004)