Gellért, Mercédesz

Kétszer négy ember énekel

2005.01.24. 00:00

Programkereső

Kodály országában sok szó esik manapság a kóruskultúra hanyatlásáról. Egyre kevesebb az amatőr kórus – mondják –, a közös éneklés valamikor virágzó kultúrája beszűkült, a hivatásos énekegyüttesek nehéz helyzetben vannak, közönségük rohamosan csökken. Pedig, ha borúlátásunkkal nem zárjuk el magunkat a „komolynak” nevezett művészi zenén kívül eső világtól, akár optimizmusunk is feltámadhat. Két a capella énekegyüttes koncertjéről következik beszámoló az alábbiakban: a KorD együttes január 13-i és a Bolyki Brothers január 14-i koncertjéről.

Látszólagos hasonlóságuk ellenére fontos leszögezni a két társaság közötti különbséget: a KorD együttes az a capella jazz-éneklés nagy múltú hagyományainak folytatója, a Bolyki testvérek pedig a gospel-tradícióból kiindulva léptek át a jazz határain, hogy a könnyűzenében kamatoztassák nem mindennapi képességeiket. Saját ízlésem szűk köréből kiindulva szívesen mondanám, hogy a KorD együttes előadása jobb volt, értékesebb, izgalmasabb, mert tagjai többet kockáztatnak a zenében, és mélyebbre ásnak önmagukban, s hogy Bolykiék a kevéssé izgalmas, de igen szórakoztató saját számaikkal alulmaradnak az összehasonlító esztétikai méricskélésben – az ilyesfajta értékítéletekkel azonban csínján kell bánni.

Hiszen egy zenei élmény nem számszerűsíthető, és a vegytiszta szórakoztatásra se minden esetben jellemző az a fajta profizmus és előadói virtuozitás, ami a négy Bolyki testvér produkcióinak a sajátja. László (basszus), András (bariton), György (tenor) és Balázs (kontratenor) közös zenélésének tökéletes összhangjára a legkézenfekvőbb magyarázat nyilván az, hogy a „vérükben van”, de talán az sem elhanyagolható, hogy mindannyian képzett zenészek. Ha nem is képzett énekesek. S bár az általuk választott műfajban ez utóbbi ténynek nem feltétlenül van jelentősége, annyiban mindenképpen hatással van az együttes hangzására, hogy az legyen mégoly csiszolt és homogén is, egyéninek jóindulattal sem nevezhető.

Január 14-i koncertjük nem a négy hibátlanul intonáló, intenzív férfihangtól vagy Bolyki Balázs bravúros, már-már lélegzetelállító szólóitól volt magával ragadó, hanem a négy testvér közvetlenségétől, zene és közönség iránti odaadásától, és ellenállhatatlan – bár a gyengébb pillanatokban bevált patronokat pukkantgató – humoruktól. S hogy ez a humor nem csak verbálisan működik, azt jól mutatta a „Hová mész, te kisnyulacska” kezdetű jól ismert gyerekdalt parafrazeáló zenetörténeti összeállításuk, amelynek során a dal stílusparódiák során át meglehetősen nagy utat jár be a gregorián feldolgozástól a hip-hop adaptációig.

Saját számaik tisztességgel megírt slágergyanús darabok, amelyek valószínűleg csak azért nem kerülnek be a kereskedelmi rádiók fősodrába, mert ahhoz túl magas színvonalú az előadásuk. Személy szerint nekem persze jobban esett volna, ha több gospelt és kevesebb saját számot énekelnek, de a Matáv Zeneház nagyrészt fiatalokból álló közönsége véleményemet szemmel láthatólag nem osztotta. S ez végül is nem baj, a Bolyki-testvérek megérdemelten arattak hatalmas sikert: a szórakoztatás számukra nem „könnyű” műfaj, zenéjük tehát nem a szó homlokráncolás-értelmében, hanem hozzáállásukat és elhivatottságukat tekintve „komoly”.

1010266f-8301-489e-9c13-4f459f5faa0e

Január 13-án a kevésbé ismert és tagjainak átlagéletkorát tekintve fiatalabb KorD együttes adott koncertet a Váci utca déli részén található, valamilyen érthetetlen oknál fogva föld alá süllyedt hajót imitáló, barátságtalanul procc Verne World Caféban. Bár elmondásuk szerint Bolykiékhoz hasonlóan ők is az „igényes szórakoztatást” tűzték célul maguk elé, szándékuk ellenére messze túlléptek ezen, s bármily patetikusan hangzik, koncertjük csak a „felejthetetlen élmény” elcsépelt szókapcsolatával írható le. Bolykiékkal szemben hatalmas előnye a KorD együttesnek, hogy mind a négy tagja képzett énekes, s ami ennél is fontosabb, e négy hangból háromnak összetéveszthetetlenül egyéni színe van, a negyedik pedig csak azért nem rendelkezik saját karakterrel, mert minden hangszínt és hangfajt magában foglal – a különböző stílusokról és énektechnikákról nem is beszélve.

A színpadon tehát négy fiatal: Balassa Krisztián, aki olyan természetességgel létezik a színpadon, mintha reflektorok fényében nőtt volna fel, hangja pedig az a fajta érzékeny és puha tenor, amelynek tulajdonosa kizárólag két ujjal hajlandó megfogni a mikrofont, ha azt nem állvány tartja. Tóth Éva, akinek szopránja úgy képes a legmagasabb regiszterek meghódítására is, hogy az emberből egy pillanatra sem tör elő az üvegtányéron megszaladó villa hangjának emléke. Danku Eszter, akinek hangja ellentmond a fizika törvényeinek: az ilyen jazz-alt kizárólag 100 kiló fölötti, fekete bőrű, a mérhetetlen alkohol-, cigaretta- és férfi-fogyasztástól csodálatossá érett amerikai nők sajátja, a sudár szőkeségükben ártatlan magyar lányoké – mint amilyen Danku Eszter – semmiképpen. És a zenekar vezetője, Philipp György, aki szerepét tekintve basszus, de ha a zenei anyag úgy kívánja, szívesen egészíti ki a szoprán szólamot, stílusérzéke pedig nem ismer határokat, legyen szó ’30-as évek magyar slágeréről, ’20-as évek jazz-standard-jéről, ’60-as évek boogie-woogie-járól vagy bármi másról, előadása tökéletes – zsenialitásba hajló sokoldalúsága már-már ijesztő: sokféle arca közül vajon melyik a valódi?

Műsoruk jelentős részét rafináltan megharmonizált s ekként olykor elénekelhetetlenül nehéz jazz standard-ek tették ki, a koncertet mégsem a zenei nehézségek legyőzésének csodálatra méltó teljesítménye tette felejthetetlenné, hanem az varázslat, amely ezt a négy énekest magával ragadta éneklés közben. Ott állnak a színpadon, mögöttük a Philipp György zongorajátékával kiegészülő, megbízható kíséretet biztosító trió tagjai – Heigl László (bőgő), Orosz Gábor (gitár), Bubnó Márk (dob) –, és amikor elkezdődik a zene, becsukják a szemüket, a koncentráció feszültségét szinte hallani lehet, arcuk eltorzul az énekléstől, a közönség pedig csak ül, hallgat, és a hideg futkos a hátán. S őszintén szólva nincs magyarázatom arra, hogy miért, hiszen semmi különös nem történik – négy ember énekel.

Talán erre szokták azt mondani, hogy a zene hatalma.

(2005. január 13. 20:00 Verne World Café – A KorD együttes koncertrje; tagjai: Tóth Éva (szoprán), Danku Eszter (alt), Balassa Krisztián (tenor), Philipp György (basszus, zongora), Orosz Gábor (gitár), Heigl László (bőgő), Bubnó Márk (dob). 2005. január 14. 19:30 Matáv-zeneház – A Bolyki Brothers koncertje; tagjai: Bolyki László (basszus), Bolyki András (bariton), Bolyki György (tenor), Bolyki Balázs (kontratenor)