Gellért, Mercédesz

A szőke nő

2005.01.25. 00:00

Programkereső

Emlékszem, amikor elõször láttam Magdalena Kozenát. Azért emlékszem, mert nem tudtam, hogy õt látom. A Mezzo tévén énekelt egy jópofa nõ, szép ruhában, ravasz frizurával, és olyan intenzíven énekelt, hogy az ember nem tudta levenni róla a szemét.

Volt egy kis optikai beszédhibája, amit csak látni lehet, de nem hallani, és kisugárzás, kisugárzás, az éneklés öröme. Ki lehet az, aki így énekel? Aztán kiírták.

Csak azért volt meglepetés, mert annyira nem hasonlított a róla készült fényképekre. A fotókon olyan, mint egy dán ruházati terméket áruló bolt modellje, megint egy muzsikus, akit a külsejéért kell szeretni. Aki énekelt, az csak bájos, de nem bombázó. Viszont muzsikus. És ez körülbelül igaz az új lemezére is. A hallgató nem attól esik hanyatt, hogy milyen gyönyörű a hang. Szép, szép, de hát van még ilyen a világban. A biztonság kedvéért összehasonlítottam Kozena énekét a Fesztiválzenekar régi lemezével, ahol Claron McFadden adja elő Johann Christoph Friedrich Bach Az amerikai nő című kantátáját. Itt, az új lemezen erősebben és agresszívabban van jelen a zenekar, a Reinhard Goebel vezette Musica Antiqua Köln, ott minden finomabb, érzékenyebb. De azt nem lehet mondani, hogy a két énekesnő között klasszis különbség lenne. Csak Magdalena Kozenát valamiért többször akarja hallani az ember. Az első benyomásokhoz második és harmadik és sokadik járul, és mindegyik más. Jaj, de jó énekes.

A jó lemezhez már csak jó program kell, és itt az is megvan. Goebel már két lemezen küzdött a Bach-család elismertetéséért, hogy nem csak Johann Sebastian van a világon, de a többiek is. Most is ezt teszi. Beteszi a nagy ember remekmívű kantátáját, a 170-est, ami úgy jellegzetes, hogy egy kicsit mégis hasonlít másokra is, úgy reprezentatív, hogy nemcsak Bachot, de az egész német barokk muzsikát is bemutatja. A húzószám, ha szabad ennyire popzenésen fogalmazni, mégsem ez, hanem Johann Christoph Bach, vagyis, ha jól sejtem, Bach apja unokatestvérének egy áriája, Jeremiás siralmaira. Szenvedélyes, nagy zene, szinte buzog benne a víz, a könny, amit mind el kell még sírni. És a hallgató csak arra gondol, hogyan lehet, hogy ilyenek az elfeledett szerzők, ilyen a csak nagyon kevesek által ismert muzsika? Tudjuk-e, fölfogjuk-e mekkora lángész egy nagy Bach, egy Beethoven? Mert ők feledtették el ezt a kis Johann Christophot, aki bő háromszáz év elteltével is ennyire eleven, ha az előadók mondani akarnak általa valamit.

Magdalena Kozena, ő a lemez hőse. És arról szól a korong, hogy néha tényleg kerek a világ, aki helyes, az okos is, akinek hangja van, az néha mondani is akar általa valamit, aki sikeres, az időnként okkal az. A Bach-család tagjai közben elégedetten csapkodják össze a tenyerüket.

(Magdalena Kozena - Lamento - Deutsche Grammophon, 2005)