Móric

„Az igazat mondd, ne csak a valódit!”

2005.01.27. 00:00

Programkereső

Schiff András minden hangversenye esemény a hazai koncertéletben – pláne az, ha zenekari koncertet ad. És ha mindezt a saját zenekarával: a rajongók és a kritikusok tódulnak, és utolsó helyig megtöltik a Nemzeti Hangversenytermet. A kritikusok egy része így a pódiumon ül, ahonnan részletesen megismerheti a Cappella Andrea Barca kürtszólamát.

Szögezzük le elöljáróban: ezt a kürtszólamot (a brosúra tanúsága szerint Steven Stirlinget és Georg Sonnleitnert) érdemes is megismerni. Ha zenekart alapítanék, a január 25-i koncert után, ahol mintegy két méterre ültem mögöttük, őket keresném meg először. Ilyen intelligensen kürtölni, ilyen magabiztos technikával, ilyen érzékenyen figyelve és sokszor vigyázva másokra: élmény. Akkor is élmény hallgatni, ha a hallgató kénytelen intelligens hallását elővenni, és az agyában helyretenni az akusztikai viszonyokat – de legyünk őszinték: zenekari hangversenyt a színpadról hallgatni: csak így, „visszakézből” élmény.

Holott ennek a zenekarnak bármelyik szólamába vagy szólama mögé bátran beülhetne, aki a minőségre kíváncsi, nem kellene csalódnia. A Cappella Andrea Barca valóban Schiff András barátaiból alakult zenekar, komoly szólóművészekkel (Yuuko Shiokawa, Takács-Nagy Gábor vagy mondjuk Klaus Thunemann nem kevés lemezborítóról is jó ismerősünk lehet). És ehhez méltóan (a szólóművészekhez és a barátsághoz méltóan) muzsikálnak. Nem egyszerűen jól, hanem teljes odaadással – aki a második hegedű szólamvezetőjét vagy a zenekar női bőgősét látta, az érti, mire gondolok. És ez nem külsőség, nem magamutogatás, hanem az együttzenélés öröme.

Ennek megfelelően – amennyire hátrányos helyzetemből meg tudom ítélni – szépen és kiegyenlítetten szólt a zenekar ezen a koncerten mindvégig: Schiff András pedig karmesterként sem ismeretlen. Aki hallotta annak idején Bach d-moll zongoraversenyét, amely nem csak neki, hanem a Liszt Ferenc Kamarazenekarnak is talán élete legnagyobb előadásai közé számít, az nem fanyalog, nem hagyatkozik előítéletekre, inkább azzal számol, hogy semmi gond nem lehet, ha a zongorista hangszere mellől vezényel.

Persze ez is egyfajta előítélet, de a hangverseny nem cáfolt rá – a zenekar hallhatóan együtt gondolkozott Schiff-fel, és pontosan azt valósította meg, amit ő elgondolt (vagy amit együtt elgondoltak). Schiff pedig inkább irányította az együttest, mint vezette, és ez kevés kivételtől eltekintve hibátlan technikai produkciót eredményezett. A kevés kivétel egyike az volt, hogy – különösen a koncert elején – nem minden hang tartott éppen ugyanaddig az összes szólamban, illetve hogy mikor a zongora imitálja a zenekar egyes szólamait, akkor volt olyan érzésem, hogy épp a kürtök jobban kiemeltek valamit, mint a zongora bal keze (különösen az Esz-dúr zongoraversenyben).

Három Mozart-versenyművet hallhattunk ezen az estén. Mindig lehet kritizálni a műsorválasztást – miért épp ezt a hármat adják elő, az utolsót, az utolsó előttit meg az egyik elsőt, melyek hangnemileg se passzolnak össze. De úgy érzem, a hangverseny maga adta meg a választ: ez a három mű három világ. A D-dúr pompásabb, fényesebben hangszerelt légköre után a jóval korábbi, 271-es Esz-dúr lendülete és kiapadhatatlan invenciója mintha azt igyekezett volna alátámasztani, amit a kísérőfüzet ír, hogy a Koronázási zongoraverseny gyengébb mű volna. Én ezzel vitatkoznék, de ha erről tartanék előadást, illusztrációként nem Schiffék interpretációját használnám: ebben az előadásban valóban gyengébb mű volt a későbbi. A harmadik, az 595-ös B-dúr viszont mindkettővel szemben áll, introvertáltságában, a kottában is, az előadásban is.

Mozartot sokféleképpen lehet játszani. Vannak szikárabb felfogások, tempósabbak, kevésbé színgazdagok – és vannak részletezőbbek, érzelmesebbek, kitárulkozóbbak. A skála elég széles, és a befogadó abban a behozhatatlan előnyben van az előadóhoz képest, hogy többféle felfogást is érvényesnek tarthat, míg az előadó kénytelen letenni a garast egy mellett. Hozzám pl. Perahia Mozartjai igen közel állnak, éppen megunhatatlan szépségük, részletgazdagságuk miatt (amihez tartás és lendület társul), de nem kevésbé szeretem Edwin Fischer, Arthur Schnabel vagy Walter Gieseking egymásétól is különböző, Perahiáétól pedig igen távol eső felfogását. Schifféről pedig itt, a Fidelión is írtam már, a Végh Sándor-vezényelte felvételekről, vegyes megelégedéssel (http://www.fidelio.hu/visszhang.asp?id=1826).

A lemezekről ismert alapfelfogást nyújtotta a mostani koncert is. A B-dúr zongoraverseny talán még visszafogottabbra sikerült; még döbbenetesebb volt az első tétel kidolgozási részében a harmóniai útvesztő (ahogy F-dúrból h-mollon, C-, majd Esz-dúron, g-mollon át eljutunk D-dúrba – hogy csak a főbb állomásokat említsem –, ahonnan már ugye nincs messze az alaphangnem...). És a szólista ebben a műben – a harmadik tételben – a „Komm, lieber Mai”-t, a főtémával rokon dalt is beleszőtte a mozarti kadenciába, érzékeltetve nem csupán a két mű rokonságát, hanem a különbségét is. Ez a versenymű tűnt számomra a legvégiggondoltabbnak, a legegységesebbnek. A második tételbeli fafúvós szólókat megpróbálom jól elraktározni emlékezetemben, ritkán hallani ilyen szépen, ahogy gyakran unisono muzsikálnak együtt egymással és a zongorával. És az a tartás, ami ebben a lélegzetelállítóan lassú első tételben megvolt – az ezen a koncerten is ritkaságnak tűnt.

A szünet előtt elhangzó Esz-dúr (Jeunehomme) versenyműből a harmadik tételbeli Asz-dúr középrészt emelném ki, a vonós pizzicató-kíséretet. Schiff ebben a műben találta meg azt a szép zongorahangot, amelyet megszoktunk tőle, s amely a B-dúr zongoraversenyben is megmaradt. A 271-es zongoraverseny lassú tételében a kezdés számomra kissé szaggatottnak tetszett, valahogy túl direktül kellett a szívdobogásra asszociálnom; érzésem szerint a tételben sokkal több a legato, a fájdalmas alaplüktetést nem a szaggatottság, hanem a páros kötésű hangok elejére tett hangsúlyok adják – de nem én vagyok az előadó, így azt kell eldöntenem, igazolja-e magát Schiff felfogása. És mivel a tétel további részében a szaggatottság oldódott, úgy érzem: igazolja. A teljes mű előadása alapvetően tetszett, bár kevésbé, mint a koncertet záró B-dúré.

Legtöbb kételyem a műsort indító 537-es D-dúr versenymű kapcsán ébredt. Egyrészt itt még nem szólt annyira együtt a zenekar, mint később. Másrészt Schiff zongorahangja eleinte szokatlanul csúnyának tűnt. Harmadrészt az első tételben elindult valami, ami mindvégig megmaradt, és kissé az Esz-dúr versenyműre is jellemző volt: hiányoltam a metrumot. Nem az a baj, hogy az előadás lassít vagy gyorsít. Hanem nem vált világossá számomra: mihez képest. Az Esz-dúr zongoraverseny harmadik tételében a kadencia előtti tempóhoz képest a kadencia – érthetően – lassabb volt, de a zenekari befejezés is ehhez a lassabb tempóhoz igazodott, így a tétel egészének megtört a folyamata. Számos ilyen példát tudnék idézni, különösen a Koronázási zongoraversenyből. Tudom, nehezen megfogható, de néha az volt az érzésem, Schiff feláldozza a zene folyamatát a pillanat szépségének. Így ugyan rendkívül részletgazdag előadást kaptunk, és mindenki számára világos, hogy Schiff nagyszerűen zongorázik: azt csinál a hangszerével, amit akar. Csak nekem az utóbbival kapcsolatban vannak kételyeim: hogy mit is akar. Önkéntelenül Fáy Miklós Kocsis-könyvének egy passzusa jutott eszembe, ahol Kocsis épp az 595-ös zongoraverseny próbáján megmutatja, milyen lenne, ha úgy játszaná, hogy a nagymamák is örüljenek:

„Mert játszhatna így is, és elkezd érzelmesen, „szívvel” zongorázni, de ha így adná elő a koncerten, a közönség térdre borulna a gyönyörűségtől, a szaksajtóban pedig verseny indulna, hogy ki tud nagyobb szavakkal lelkesedni. Csak hát hazug lenne az egész. Finoman, rafináltan, de hazug.”

A Koronázási zongoraverseny előadása is szép volt. Nagyon szép. De nem mindig éreztem igaznak. Nem arra gondolok, hogy nekem jobban tetszik, ha az első tétel expozícióját záró A-dúr után a kidolgozás megszakítatlan a-mollja mellbevágásszerűbb, általában jobban tetszik, ha a csúcspontok nagyobbak; nem arra gondolok, hogy magam inkább a Don Giovannival rokonítom ezt a művet, mint a Figaróval, tehát jobban tetszik Barenboim előbbit idéző kadenciája, mint Schiffé, akié a Figarót idézi. Nem arra, hogy sok, nagyon sok a díszítés, mert Perahiánál is sok, ott mégis adekvátnak tűnik. Hanem arra, hogy a mű vezessen valahonnan valahova, legyen tartása, következetes tempója az elejétől a végéig, amibe belefér a lassítás és gyorsítás, agogika. De ne kelljen megállnunk minden előkén vagy imitáción. Mert az – legalábbis számomra – hamis.

Ezért örülök annyira, hogy ízlésvilágában az Esz-dúr, szerkezeti teljességében pedig a B-dúr zongoraverseny előadásában találkozhattam azzal a Schiff-fel is, aki nem csak szépen zongorázik, hanem egyszersmind a magamutogatás, a hatáskeltés szándéka nélkül.

(2005. január 25. 19:30 Nemzeti Hangversenyterem – Schiff András és a Cappella Andrea Barca hangversenye; Mozart: D-dúr zongoraverseny („Krönungskonzert”), K 537; Esz-dúr zongoraverseny, K 271; B-dúr zongoraverseny, K 595)