Jolán

Pannon-kényelem

2005.02.01. 00:00

Programkereső

Átlagos esetben nincs rémesebb, mint unatkozni a hangversenyen. Az ember csak gyötri magát, mi végre jöttem a világra, vagy ha nem is a világra, de pont erre a helyre, ahol képtelenek úgy hegedülni, hogy arra oda is kelljen figyelni.

A Pannon Filharmonikusok esete azonban nem átlagos. Nem a muzsikálás miatt, mert kell hogy valami zavar legyen, ha a közönség nem érzékeli a formát, nem jön rá a Hajnal a Moszkva folyó felett végén, hogy ennyi, befejeződött a zene, lehet tapsolni. Nem is a karmester miatt, bár Hamar Zsolt szokása szerint megnyerő, ahogy maga előtt hordozza pálcáját, és amilyen szép mozdulatokkal vezényel. Kár, hogy a hangzás jobban számít.

Viszont az új hangversenyteremben vagyunk, így aztán van min töprengeni. Például azon, hogy miért van ennyi biztonsági őr a jegyszedők mellett, és hogy vajon nem árt-e a hangulatnak, ha füldugóval fölszerelt öltönyös alakok mászkálnak mindenfelé. Mindenesetre az, hogy kényelmesek a székek, könnyebbé teszi az estét. Nincs az a rettenetes feszengés Smetana A Moldva című műve alatt sem. Az első percben látszik, hogy a két fuvolistán kifog a darab, pont a frissességet, a buzgást, az indulást nem tudják előadni. Szerencsére semmit nem hányhatnak a többiek a szemükre, mert ők meg a folytatást, a hullámzást, a hömpölygést nem játsszák el. Csúnyán, szögletesen szól a darab - de legalább kényelmesen ülünk. Ha adnának valami olvasnivalót is, egy panaszszó nem hangozhatna el. Ők játszanak, mi olvasunk, nem zavarjuk egymást.

A nagycsaládi idillnek Dvorák vet véget. Az estének a víz a témája, és a kézenfekvő darabok mellé megtaláltak egy viszonylag ritkán hallható művet, A vízimanó című szimfonikus költeményt. Érezhető, hogy leír, elmond valamit a zene, azt persze nem lehet kitalálni, hogy pontosan mit, és nyilván kevesen vannak a nézőtéren, akik ismerik Karel Jaromir Erben balladáját. De a ritmus, az a kis mag, amiből az egész szimfonikus költemény sarjad, az ott marad, átjárja a hallgatót, a szünetben itt is, ott is hallani, hogy ezt dúdolják az emberek. A hangszerelés változatos, elvileg nagyon kell tudni hozzá, de csak elvileg: megél a darab. Erőn fölül választott A vízimanóval a Pannon Filharmonikus Zenekar, de hát ők már csak ilyenek. Most jelent meg lemezen velük Mahler Titánja, vagyis az 1. szimfónia, a Blumine-tétellel kiegészítve; az is jócskán az erejük fölött van.

Érdekes, hogy ami lemezen felelőtlenség vagy értelmetlenség, az koncerten jól sülhet el. A második részben Debussy-zene van műsoron, A tenger. Az előzmények után világos, hogy nem lesz nagy előadás, nem lesz szenzáció. Nem is lett.

De azért átélhető, élvezhető, hallgatható az előadás. Vannak benne apró örömök. Például végig az volt a benyomásom, hogy a zenekar koncertmestere, Gyermánné Vass Ágnes jó muzsikus. Úgy áll a kezében a hangszer, úgy tudja élvezni a munkát, úgy ül ott. A tenger első tételében azonban szólója is van. Az igazság pillanata. És tényleg szépen játszik. Jaj, de jó. Szinte személyes diadal.

Az aprók mellett pedig vannak a koncerten is túlmutató izgalmak. Például hogy Pécs is bejelentkezik, beszáll a szimfonikus zenekarok közötti versenybe. Nem mondom, hogy a csúcson, hogy itt térdek koccannak össze a Fesztiválzenekarnál, megjött az új rivális.

De érdekes a mostani bérletsorozat, négy tematikus koncert, a Víz után lesz még Álom, Valóság és Tűz. Várjuk ki a végét. Rómát sem egy nap alatt építették, és a szimfonikus zenekar sokkal bonyodalmasabb dolog, mint a világbirodalom.