Eufrozina, Kende

A hét jazzlemeze – Cinzia Spata: 93-03

2005.02.07. 00:00

Programkereső

A 93-03 hátsó borítóján a zenekar összeállítását tanulmányozó olvasónak feltűnhet, hogy az együttest vezető énekesnő neve után nem a jazzlemezeken szokásos vocals, hanem a voice szó szerepel. Elírásról lenne szó? Cinzia Spata zenéjét hallgatva megbizonyosodhatunk róla, hogy az, amit némi gyanakvással nyelvi pontatlanságnak gondoltunk, tulajdonképpen finom műfaji distinkció.
f18a2f13-2dc0-4240-9b94-510ddd2fcdec

Ha ugyanis a hagyományos vocals értelemben adna elő az olasz vokális jazz egyik legjelentősebb mai személyisége, az azt jelentené, hogy minden elhangzó kompozícióban a szöveget éneklő művész szerepét osztaná magára. Cinzia Spata azonban – bár a tradicionális jazzéneklés is hallhatóan a kisujjában van, amit két olyan, csak a műfaj magasiskoláját kijártaknak ajánlható szám is jelez a lemez szerzeménylistáján, mint Horace Silver Lonely Womanje és Marcus Vinícius de Moraes Marcha da Quartája – CD-felvételeinek legalább felében arra vállalkozik, hogy szöveg nélkül, egyedül az énekhangra (voice) szorítkozva, röviden improvizáljon. Az a hagyomány, amelyből ez a Spata-féle szövegtelen éneklés kinőtt, a ’60-as években bukkant fel a jazzben, úttörője Jeanne Lee és Karin Krog volt. Őket többek között Sheila Jordan (aki egyes lemezein Leehez hasonlóan költészetet és énekművészetet vegyített), Julie Tippets, Urszula Dudziak, Tamia és Norma Winstone követte. Utóbbival, akit ECM-felvételei kapcsán Magyarországon szintén ismernek, Cinzia Spata is dolgozott együtt, s talán nem véletlenül. Jeanne Lee volt az, aki a jazz-énekművészet számára meghódította a női érzelmek, szenvedélyek, szeszélyek és indulatok teljes skáláját. Tolmácsolásában az előadás integráns része lett például az emberi szenvedés, a mámor és a szexuális gyönyör – nyögések, sóhajok, kacagások és sikolyok formájában. Noha Spata számai e lemezen nem követik a negyven évvel ezelőtti úttörőket az érzelmi és technikai extremitásokba, magyarán: a 93-03 zeneanyaga nem kísérleti, mégis igaz lehet az olasz művésznőre, ami „elődeit” úgyszintén jellemezte: hogy testének apró porcikáit, csak röntgenfelvételeken kimutatható izmocskáit, inait és üregeit képes a zene szolgálatában rezonáltatni, hangszert varázsolva a legtágabb értelemben vett hangképző szerveinek olyan miniatűr részecskéiből, amelyek legtöbbünk számára teljesen ismeretlenek – akik pedig tudják a nevüket, többnyire nem látnak bennük mást hangzatos latin anatómiai szakszavaknál.

Ezeket a „titkos” forrásokból származó rezgéseket persze nem mindig veszi észre a hallgató. Sokszor csupán váratlan-szokatlan hajlításnak vagy az énekhanggal való bravúros játéknak tűnik az, ami valójában a láthatatlan testrészek mint hangszerek megszólaltatása. De Cinzia Spata nem csupán a teljes női hangskála és az emóciók mozgósításában mester, hanem az előre kiszámíthatatlanul megjelenő kis hangornamenseknek is képes jelentést adni, s így integrálni őket a dal egészébe (Everybody’s Song But My Own; Every Time We Say Goodbye). A Spata-féle énekgyakorlatnak természetesen a saját szerzemények, valamint egyes kortárs jazz-komponisták munkái felelnek meg elsősorban, ezzel magyarázható, hogy „igazi” standard csak egy található a lemezen. És nyilván az se meglepő, hogy egy efféle moderato cantabile lemezt készítő művész épp Kenny Wheeler kompozíciói közül választ kettőt a repertoárjába. A trombitás munkáinak sok iróniával vegyített sajátos líraisága az, ami felkelthette az énekesnő figyelmét, talán elsősorban 1992-ben, amikor egy jazzfesztiválon együtt lépett fel a kanadai muzsikussal. Hogy valamikor a Wheelerrel való találkozás idejében fogant meg először ennek a mostani, hatodik Spata-lemeznek a gondolata, vagy legalábbis az első zenei inspirációk azokból az évekből datálhatók, azt a CD címe világosan jelzi. Összefoglalás tehát a 93-03: tíz év művészi munkájának rezüméje, s egyben mentési akció is, hiszen sok előadó állandó repertoárdarabjai válnak örökre semmivé azzal, hogy nem készül belőlük hangfelvétel. Hála a tizenhét éves kora óta fellépő és huszonhárom éve jazzoktatással is foglalkozó cantante sicilianának, Stefano Di Battista, Enzo Randisi és Flavio Boltro egykori muzsikus partnerének, legszívesebben énekelt számai immár maradandó közkincsnek számítanak.

(Cinzia Spata: 93-03; Cinzia Spata (ének); Marc Copland (zongora); Ron McClure (bőgő); Marcello Pellitteri (dob); Donny McCaslin (soprano szax); Azzurra Music, 2004)