Cecília

„Deiner wart ich mit Verlangen”

2005.02.07. 00:00

Programkereső

Vannak örök dolgok, és vannak pillanatnyiak. Mozart, Schumann, Schubert vagy Haydn örök érték. És mikor az efféle örök értékek találkoznak a pillanattal, azt nevezik hangversenynek – amely függ a körülményektől, a hangszertől, az időjárástól, a teremtől, a közönségtől. A dolog azonban messze nem ilyen egyszerű: van az előadó is, aki ismeri az örök értékeket, és gyakorlata van a pillanat megragadásában. Aki a pillanatot rendszerint sikerrel érzékelteti öröknek: azt nevezzük nagy előadónak.
17a7ad2d-1364-4365-94be-b096f90f9c08

Az ilyen nagy előadó egy idő után maga is kezd örök értékké válni. Kíséri őt a hírneve, előadásait az örökkévalóság számára rögzítik, generációk nőnek fel rajtuk. És mikor egy ilyen Nagy Öreg közvetíti az örök értékeket: akkor a pillanathoz hozzáadjuk ezt a tudásunkat is – ahogy ő is hozzáadja a magáét.

Alfred Brendel koncertjétől mást vártam. A ma élő zongoristák egyik legnagyobb alakja azok közé tartozik, akiket jól ismerhetünk felvételekről. És nem csak zeneileg: lemezei borítójáról, plakátokról, könyvekből jó ismerősünk ez a mosolygós, bohókás alak, aki kicsit hasonlít Woody Allenre, és aki szeret bújócskát játszani a lemezborítókon – egyáltalán: könnyed és játékos, mackósan elegáns öregúr benyomását kelti. Kockás zakó, garbóval. Ez a könnyed játékosság jellemzi művészetét is – aki szereti, emiatt, szinte eszköztelen tisztasága miatt szereti, aki elutasítja, emiatt tartja unalmasnak. „Könyökvédős zongorista”, mondta róla egy zeneértő ismerősöm, és ugyan nem értek vele egyet, mégis világos, mire célzott.

És akkor február 4-én este a Zeneakadémia színpadán megjelent egy hajdan sudár, ma már inkább kissé merev mozgású, szomorú arcú ember, és minden teketória nélkül elkezdte Mozart Duport-változatait zongorázni. Nem tudom, hogy játszotta – valószínűleg nem nagyon jól –, de igazán azért nem tudtam megítélni, mert annyira nem úgy játszotta, mint amit vártam. Mozartnak ez az érzésem szerint alulméltatott műve a kései nagy művekhez mérhető, formailag a (korábbi) d-moll vonósnégyes, letisztultságában a Klarinétötös utolsó tételéhez áll legközelebb, és erős a gyanúm, hogy Beethovennek a Diabelli-variációk írásakor épp ez a mű lehetett az egyik kiindulási alap. Ugyanakkor olyan pofon egyszerűnek tűnik (mint a Klarinétötös), hogy zongorista legyen a talpán, aki az egyszerűséget és komolyságot úgy elegyíti, hogy a kettőből a szépség keveredjék ki. Brendelnek ezúttal a komolyságot sikerült megragadnia, s a könnyedség technikai buktatókon is megfeneklett. Magam ugyan nem tartozom azok közé, akik minden melléütésre felszisszennek, de most zavartak a bakik. Talán azért, mert nem a technikai tudás hiányából adódtak, hanem valamiféle görcsösségből.

Schumann Kreislerianája aztán a Mozartra is magyarázatot adott: ilyen rosszkedvű, befelé forduló előadást keveset hallottam még e darabból – holott ha jobban belegondolunk, nagyon is benne van, a B-dúr és a g-moll párbeszédéből végső soron az utóbbi kerül ki győztesen, és hiába várjuk a mű végén mondjuk a Szimfonikus etűdök diadalmenetét. A Mozart-mű tehát ezt a rosszkedvet vezette fel, s legalább annyi lemondás volt benne, mint a Schumannban: mosolygós, fejcsóválós rosszkedv. A Kreisleriana előadása sokkal egységesebbnek, összeszedettebbnek tűnt, igazi nagy interpretációt hallhattunk, és csak ekkor, a szünet után következtek azok a szerzők, akik Brendelhez még közelebb állnak.

Schubert Moments musicaux-jában végre azt kaptam, amire számítottam. Igazán csak itt éreztem, hogy Brendel fizikailag is belemelegedett a játékba. És az az érzésem, ezeket a Schuberteket játssza leggyakrabban. Előadása cseppet sem volt azonban rutinszerű, egyes részleteket kiemelt, másokat zárójelbe tett, s ha nem is mind a hat „zenei pillanat” ragadott magával egyformán, Brendel mosolyán is láttam, ő is meg van elégedve. Ahogy a 3. f-moll Moment musical előkéit „kicsipkedte”, vagy ahogy a c-moll végén még egyszer visszaköszönt a téma: azt eddig még tőle se hallottam ilyen szépnek.

Záró számként Haydn No. 48-as C-dúr szonátáját hallhattuk, ezt a fura, kéttételes, a kései Beethovent és Schubertet (pl. nyitóhangjaiban az f-moll Impromptut) előlegező művet. A koncert után valaki azt mondta: túl romantikus volt. Szó sincs róla. Annyira volt az, amennyire indokolt – ez sem épp a közismert haydni kicsattanó életöröm megtestesülése... De azt eddig nem tudtam, hogy ekkora mű.

Amikor pár hónapja megtudtam, mi lesz a műsor, csak arra gondoltam: milyen bölcs és finom ember ez a Brendel, hogy nem mondjuk 4-5 szonátát játszik, hanem egyet (egy kurtát), és hogy ennyiféle szerzőből és műfajból épít műsort. És a végén rá kellett jönnöm: még annál is finomabb és bölcsebb – csupa búcsúművet hallhattunk tőle. Ezek után a két ráadás, a Schubert-impromptu és a Bach–Busoni-korálelőjáték nem okozott meglepetést – ami a darabválasztást illeti. Ami az előadást: itt mindenki számára kiderült, mekkora művészt hallunk. Különösen az atomjaiból lassan összeálló Bach, amely áttekinthető egyszerűségével világított rá: téved, aki azt hiszi, egy hetvennégy esztendős zongoristának már nem újdonság, nem fontos egy-egy koncert. Dehogynem – hiszen ki tudja, melyik lesz az utolsó. És ha innen nézzük a kérdést, nem kell csodálkoznunk, hogy Brendel nem erőltet magára, Mozartra vagy Schumannra jó kedvet, ha nincs jó kedve: az örökkévalósággal szemben állva az ember legyen őszinte. És itt már minden koncert az örökkévalóságról vagy az örökkévalósághoz szól.

És aki ezt képes nézőként megérteni, az kicsinek érzi magát ahhoz, hogy a billentést dicsérje, esetleg a melléütéseken sopánkodjék. Az azt mondhatja: találkoztam valakivel, aki még egyszer megpróbálta megállítani a pillanatot, elmesélni valamit – talán másképp, mint tíz-húsz éve. És az megérti, hogy egy ilyen művész nem azért híres, mert a marketing jól működik, a sznobok pedig szokásuk szerint bedőltek; egy ilyen művész nem a hírnevében hordoz magával valamiféle örök értéket, hanem azzal, ahogyan a zenéhez viszonyul. És ha a pillanat törvénye alól ő se vonhatja ki magát – vagyis egyik nap jobban, másik nap gyengébben sikerül egy futam –, ez csak múlandó körülmény. Aki Alfred Brendel koncertjét alaposan odafigyelve hallgatta, az tudja: ez a koncert nem egyszerűen úgy volt nagy és maradandó élmény, hogy láthattunk egy híres zongoristát – hanem egy olyan nagy zongoristát láthattunk, aki valóban képes a felhalmozódott tudását (és nem-tudását) egy estébe vagy akár a „Nun komm', der Heiden Heiland” előjátékába belesűríteni.

(2005. február 4. 19:30 Zeneakadémia Nagyterme – Alfred Brendel zongoraestje; Mozart: D-dúr variációk J. P. Duport menüettjére, K 573; Schumann: Kreisleriana, op. 16
Schubert: Moments Musicaux, D 780; aydn: C-dúr szonáta, Hob. XVI:48)