Máté, Mirella

Kint-e vagy bent?

2005.02.08. 00:00

Programkereső

Mozart Don Giovannija akkor is színpadi mű, ha koncertszerűen adják elő. Ez az állítás nem február 6-án este fogalmazódott meg bennem, hanem jóval régebben – a kiváló szólisták és a Vashegyi György vezényelte Orfeo Zenekar zeneakadémiai előadása azonban nem cáfolt rám. De nem is támasztotta alá állításomat. Sajnos.

Budapesten hosszú idő után második szezonja fut Kesselyák Gergely érdekes és jó rendezése – a rendező nem csak végiggondolta a darabot, hanem láthatólag kedvet is csinált hozzá. Rendezésének kérdéses pontjairól – pl. az életveszélyes díszletekről – hosszan vitázott már a szakma, az azonban kétségtelen, hogy kardinális pontokon volt bátorsága eldönteni, mit válasszon a lehetséges értelmezések közül. Az ő rendezésének egyik fontos szereplője az a Leporello, akit Ionel Pantea alakít, kiválóan végigjátszva a gazdája alteregóját, ösztön-énjét alakító szolgát – aki nélkül egyébként gazdája se találja a helyét a színpadon. Pantea nem a legnagyobb hang még azok közül sem, akiket a hazai színpadokon hallhattunk Leporellóként, bár egyáltalán nem gyenge, vitathatatlanul az egyik leglelkesebb színész, aki a legérthetőbben mondja és érti a szöveget.

Sajnos amikor egy hangversenyszerű előadásban is az ő színészete az uralkodó, akkor baj van. Baj van a műfajjal. Választható ugyanis olyan félmegoldás, hogy a szereplők el is játsszák a szerepüket, akár díszletek nélkül, akár csak jelképesen is. És választható olyan is, hogy megállnak a kottatartó előtt és dalolnak. A kettő vegyüléke azonban zavaró, hosszabb távon bosszantó. Ha ugyanis a regiszteráriában Leporello a közönségre is mutat, miközben azt énekli, „Voi sapete, quel che fa”, az jó, az nagyon jó rendezői ötlet. Ha azonban ugyanebben az előadásban Don Ottavio úgy vall szerelmet Donna Annának „juszt is” („Il mio tesoro intanto”), hogy szíve hölgye előzőleg elhagyja a színpadot, nem lévén énekelnivalója, akkor nem csoda, ha elmegy a kedve az egésztől.

Timothy Bentch hangja persze nem Cserna Ildikó hiányától ment el, kettejük teljesítménye így is igen jó volt. Bentch az első pillanattól hallhatóan küzdött a huruttal, és zenei alázatára jellemző, hogy inkább félbehagyta áriáját, mintsem hogy a saját mércéje szerint nem elég szép hangon végigénekelje. E kudarc után volt tartása visszatérni a színpadra, hogy elénekelje a finálébeli szerepét.

Cserna pedig – különösen első felvonásbeli teljesítményével – talán az egész előadás legemlékezetesebb teljesítményét nyújtotta. A Zeneakadémia Nagyterme jelen kondíciói között azonban nem alkalmas arra, hogy három és fél órát énekelni lehessen benne, így a második felvonás végén többen küzdöttek hangi problémával, így Cserna is. Eredetileg jobban el tudtam volna képzelni Elvira szerepében, bár voltaképp Anna és Elvira csaknem annyira egymás tükörképe, mint Giovanni és Leporello, legalábbis ezen az estén két elég ideglényt hallhattunk a két női főszerepben, akik nem riadtak vissza az érzelmektől és indulatoktól – Halmai Katalin visszafogottabb érzelmi skálájával az elfojtást kiválóan jelenítette meg, és ebben a fél-rendezésben talán annyi játék volt adekvát, amennyit ő nyújtott. A harmadik női szereplő, a Zerlina szerepét nagy melegséggel előadó Korondi Anna üdítő ellenpont volt kettejük mellett karakterként, bár ezen az estén hangilag olykor ő is bizonytalannak tűnt, meglepő módon.

Masetto szerepében Hámori Szabolcs igen jól jelenítette meg a bárgyú parasztfiút, akinek elsősorban arra a kúrára van szüksége, arra a balzsamra, melyet csak Zerlinától kaphat meg. Érdemes lenne őt más szerepben is hallani, most kissé egyenesnek, képzetlennek tűnt a hangja, olyannak, amelyet azonban érdemes csiszolni, ahogy a kiejtését is, mert amúgy érthető volt a szövegmondása. Szvétek László Kormányzója pozitív meglepetés volt: egészséges nagy hanggal, érzékletesen adta vissza az alak statikusságát, és – sajnos – kissé le is énekelte Don Giovannit a színpadról.

f446ba9b-4e45-468d-b423-cb796492367a

És nem szóltam még Kovács Istvánról. Kovács István kiváló énekes és kitűnő színész. Mégsem operaénekes. Ugyan magas intelligenciájával áthidalja ezt a nehézséget, hangja mégis alkalmasabb oratóriuméneklésre. Színészi játékában, mimikájában, egész lényében viszont annyi charme van, hogy képes hitelessé tenni nem csak Don Giovanni, hanem még a Kékszakállú herceg szerepét is. Csak hanggal nem tudja eléggé kitölteni. Az ő szempontjából a legfájdalmasabb, hogy február 6-án nem igazi színpadi előadást láthattunk: ugyanis abban nem volt elég alkalma bizonyítani, amihez óriási érzéke van. És talán innen nézve érthető, miért került játék ebbe a koncertszerű előadásba. A játék mennyisége azonban az ő szerepében végképp nem volt következetes: miközben Leporelóval állandó (és élvezetes!) színészi kontaktusban játszott, az amúgy „játékos” Zerlinának a kezét sem fogta meg (Là ci darem la mano). Így egy félszeg, szeretni való, de nem különösebben démoni Don Giovannit láthattunk-hallhattunk, és bár a szerepnek ez is egy lehetséges megközelítése, nem biztos, hogy ez volt a cél.

Az Orfeo Zenekar kiválóan kísérte végig az operát, ezt szögezzük le. Ha volt is egy-egy pillanat, mikor az énekesek előreszaladtak, sose kellett a borulás veszélyétől tartanunk. Vashegyinek kimondottan jót tesz az operai gyakorlat, mindvégig uralta az előadást. És ebben óriási segítséget kapott a fortepianónál (a szó szoros értelmében) játszó Gyöngyösi Leventétől, aki hol előre megfontolt szándékkal, hol pillanatnyi ihlettől vezéreltetve teletűzdelte a recitativókat zenei idézetekkel, utalásokkal. Az efféle játékosság a legmagasabb intellektuális humor ritkán hallható megjelenítése, melyre csak az képes, aki maga is a kort kiválóan ismerő, gyakorló zeneszerző.

Hogy mégsem vagyok maradéktalanul elégedett a zenekarral, annak a hangzás az oka. Mert ha a jól begyakorolt és lelkesen előadott három zenekaros menüett vagy a nagyszerű csellószóló örömmel tölt el, a fafúvók megszólalásával sokkal kevésbé vagyok megelégedve. Holott e szólamokban is lelkes és kiváló zenészek ülnek – csak ez nem mindig hallható. Úgy vélem, nem a modern hangszereken edzett fülemmel, pláne nem előítéleteimmel van baj, hisz máskor – pl. a fertődi Haydn-szimfóniák kapcsán – épp az arányos hangzást emeltem ki ennél az együttesnél. De most a vonósok elnyomták a fafúvósokat, és a fagott bizony a második felvonás végi divertimentókban is csúnyán szólt, ahol nincsenek vonósok. Nem tudom, ezt adottságként el kell-e fogadnunk, ha régizenés előadást hallunk, kissé elégedetten bólogatva, hogy lám-lám, talán ezért fejlesztették ezeket a hangszereket tovább. De tény, hogy amikor aztán a rezek is megszólaltak (a trombiták és az üstdob szép hangját, pontos teljesítményét kiemelném), akkor aztán esélye se maradt a fafúvós karnak. És bár nem nagyon sok az ilyen tutti állás a Don Giovanniban, az a néhány annál fontosabb – a nyitány vagy a pokolra szállási jelenet a fafúvósok nélkül jóval kevesebbet ér.

Hangsúlyozom azonban, hogy kritikai észrevételeim ellenére kiváló előadást hallhattunk. Annyira, hogy a karakterek arra predesztinálják ezt a produkciót, hogy úgy, ahogy van, színpadra állítsa valaki. Ekkor persze kicsit csiszolni kellene Ionel Pantea olykor túlzó játékán, érdemes lenne végiggondolni az első felvonás derekának zenei felfogását, itt ugyanis kissé leült a darab, és persze még annyi mindent, amitől egy opera eljátszása igazi előadássá válik.

(2005. február 6. 19:30 Zeneakadémia Nagyterem – A Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar koncertje; Mozart: Don Giovanni, K 527; km.: Cserna Ildikó, Halmai Katalin, Korondi Anna, Kovács István, Ionel Pantea, Timothy Bentch, Hámori Szabolcs, Szvétek László (ének); vez.: Vashegyi György)