Katalin

Ahol a vonó és a húr találkozik

2005.02.11. 00:00

Programkereső

Különös dolog egy szóló hegedűest. Az ember elfoglalja a helyét a Zeneakadémia nagytermének valamelyik otthonosan nyikorgó székében, s a koncert kezdetét várva szemét a színpadon pihenteti: ott azonban nincs semmi, se egy zongora, se egy szék, még egy árva kottatartó sem. Aztán egyszer csak kihunynak a lámpák a nézőtér fölött, és hosszú, elegáns zakóban a színpadra lép egy energikus fiatalember. Kezében tart egy aprócska hangszert, s ennek a hangszernek a hangja fogja az elkövetkező majd’ két órában a hozzá képest elképzelhetetlenül nagy teret betölteni.
6fb5f3d1-a5d9-46e4-b91a-46960d12e373

Hétfő este ez a fiatalember Kelemen Barnabás volt, az aprócska hangszer pedig egy 1683-as Stradivari, melyet ideiglenes gazdája a két évvel ezelőtti Indianapolisi Nemzetközi Hegedűversenyen aratott győzelméért kapott meg négy évre. E versenyen Kelemen Barnabás a fődíj mellett a biztonság kedvéért elnyert a nyolc különdíjból hatot, ami nem csak kivételes zenei képességeiről tanúskodik, de arról a hihetetlen szuggesztivitásról is, amellyel képes elvarázsolni a laikus és szakmai közönséget egyaránt – gyakorlatilag bármilyen zenével. S ha kritika illeti lenyűgöző és méltán különleges sikert aratott zeneakadémiai szólóestjét, az éppen ez: Kelemen Barnabás van akkora művész, hogy nem kell megvásárolnia a közönség kegyeit olcsó zenékkel, nincs szüksége arra, hogy tetszetős, ám üres virtuóz művekkel bizonyítsa valóban egyedülálló technikai felkészültségét.

Különösen akkor nem, ha úgy dönt, hogy koncertjének műsorába olyan műveket vesz fel, mint Bach g-moll szólószonátája (BWV 1001) és a hozzá ezer szálon kapcsolódó, lejátszhatatlanul nehéz Bartók szólószonáta. Paganini capricciói és Ysaye 2. szólószonátája ebben a kontextusban saját értéküket is elveszítik – még ha Kelemen Barnabás kiérlelt és magával ragadó előadásában szólalnak is meg. Teljesen mindegy, hogy milyen a pincér, ha a szakács rosszul főz. Persze könnyen beszélek, hiszen jómagam az élet egyetlen területén sem vagyok oly könnyeden virtuóz, mint Kelemen Barnabás, s nyilván hatalmas a csábítás, hogy az ember 27 évesen, egy reprezentatív szólóesten megmutassa a világnak csodálatos képességeit. S tudom azt is, hogy a zongoristákkal szemben a hegedűsök nincsenek „nagy” szólóművekkel elkényeztetve, mégis: haragudtam egy kicsit Kelemen Barnabásra, hogy a koncert második felében Ysaye Bach-idézetekkel és Dies Irae parafrázisokkal teletömködött jelentéktelen darabjára pazarolja a tehetségét és az én időmet. És talán bennem van a hiba, de Paganinit se voltam képes értékelni a Bach-szólószonáta Siciliana tételének néhány perccel az előtti, soha nem hallott szépségű előadásával a fülemben.

A közönség túlnyomó része hál’ Istennek nem osztotta véleményemet, hiszen a gyenge mű keltette rosszkedvemből fakadó kritika semmiképpen nem Kelemen Barnabást, az előadót illette. S hogy ő is érezhette, hogy a koncert második fele nem a zenéről, hanem a hegedülésről szólt, azt jól mutatta, hogy ráadásként kizárólag Bach-tételeket játszott: elsőként az Ysaye szonáta alapjául szolgáló E-dúr partita (BWV 1006) Preludióját, majd talán arra gondolva, hogy két ráadás elég lesz, zárásként a d-moll partita (BWV 1004) Sarabanda tételét. A közönség azonban másként képzelte az este befejezését: bár Kelemen Barnabás a negyedik-ötödik alkalommal már hegedűje nélkül jött vissza a színpadra meghajolni, az ekkor már állva tapsoló közönség végül újabb két ráadás erejéig „volt kénytelen” leülni. És ekkor már hálás voltam Kelemen Barnabásnak, mert a koncerten utolsóként elhangzó két Bach-tétel, az E-dúr partita Gavotte és Menuet tétele még a Bach-zenék között is különleges helyet képviselnek bensőséges hangvételükkel: ezekben a zenékben mellékes, hogy éppen hegedűn szólalnak meg, megszólalhatnának akár „jól hangolt” olajoshordókon is – és éppen ezért kívánnak igazán nagy alázatot egy virtuóz előadótól.

Kevés szót szóltam eddig a koncert első feléről. Pedig ritkán hallhatta a Zeneakadémia közönsége ilyen intenzitású és technikailag ilyen tökéletes előadásban Bach g-moll szólószonátáját, különösen pedig a Bartók szólószonátát. A Bach mű első két tétele – bár az előadás kitűnő volt – számomra kissé merevnek hatott, a harmadik, Siciliana tételnél azonban úgy éreztem, mintha soha életemben nem hallottam volna korábban a darabot. Nem is az volt csodálatos Kelemen Barnabás előadásában, hogy a háromszólamú zenei szövetet kristálytisztán mutatta meg, s megtalálta azt a könnyed karaktert, amely a bachi stilizált tánctételek sajátja, hanem hogy ez a hihetetlenül erős előadói egyéniség teljes mértékben feloldódott a zenében, s lényegtelenné vált, ki is áll éppen a színpadon.

És ezt éreztem a Bartók szólószonáta harmadik, Melodia tételében is. Természetesen tökéletes volt a lejátszhatatlanul nehéz bartóki fúga és a záró Presto-tétel előadása is: minden zenei gesztus világos jelentéssel bírt, a legnagyobb előadókra jellemző aszketikus szabadsággal kezelte Kelemen Barnabás a zenei időt, a tételszünetekben szinte hallani lehetett a közönség visszafojtott lélegzetét, de a Melodia tételben történt meg az a csoda, ami Bruno Monsaingeon Ojsztrah-filmjében látható: áll egy ember a színpadon, kezében a hegedű, és a világegyetem egyetlen pontba sűrűsödik össze, abba a pontba, ahol a vonó a húrral találkozik, s ebben a pontban már nincs semmi, ami kívül lenne a zenén, nincs előadói egyéniség, nincs interpretációs hagyomány, nincsenek zenetörténeti összefüggések – ott csak az a hang létezik, ami az életnek értelmet adhat.

(2005. február 7. 19:30 Zeneakadémia Nagyterme – Kelemen Barnabás (hegedű) szólóestje; Bach: g-moll szonáta, BWV 1001; Bartók: Szólószonáta (1944); Ysaye: 2. Szólószonáta; Niccolo Paganini: 6 Capriccio)