Jolán

Sok jó dobos kis helyen

2005.02.11. 00:00

Programkereső

Két erőnléti edzés és lelkigyakorlat között Budapesten a Yamato ütőegyüttes Aki a Yamato nevű japán ütősökről autentikus dolgokat akar olvasni, mert már nem kapott jegyet a koncertjeikre, annak a figyelmébe ajánlom többek közt Retkes Attila kollégám írását (MH, február 9.) vagy az együttesről szóló ismertetőt; igaz, azt a kongresszusi központban osztogatták tegnap és tegnapelőtt az együttes föllépésein. Ezekből én is ki tudnék másolni néhány dolgot, meg is teszem, mert ezek legalább tények.

Amik utánuk következnek, azok egy amatőr néző amatőr benyomásai, bár japán ütősügyekben leginkább amatőrök szólnak az amatőrökhöz, a hozzáértők nagyvonalú elnézését kérve. A tizenegy és fél év óta működő Wadaiko Yamato tagjai mind egy falucskában, Asukában élnek és dolgoznak. A dolgozás, a világsikerre való tekintettel immár próbákból, erőnléti edzésekből és lelkigyakorlatokból áll, ami tökéletesen érthető, ha tudjuk, hogy a japán ütőhangszerek skálája a kis kézi cimbalomtól vagy a bambuszfuvolától akkora dobig terjed, mint egy tízakós hordó. Két ember kétfelől dörömböl rajta, de a kisebbek között is van olyan nagy, hogy a játékosok csak ördöngös ügyességüknek köszönhetően érnek el dobverőikkel – pillanatok alatt – egyik oldaláról a másikra. A lelkigyakorlat a japán élet és művészet szerves része, beleértve a harci művészeteket, a dobolás pedig mindig közel állt a háborúkhoz. Az erőnlétről még annyit, hogy az együttesnek majdnem a fele nő és bizony ők sem csak csilingolnak.

Yamatóék előadása természetesen show, mert kilencszázszor, tucatnyi országban, egymillió néző előtt nem lehet föllépni mással. Alapítójuk és művészeti vezetőjük, Masa Ogawa tudja, hogy a művészetet el is kell adni, ráadásul a világon rengeteg virtuóz dobos van, a kitűnő dobolás önmagában nem egy kunsztstikli. Sok jó dobos kis helyen, az már valami, de majdnem két órán át szájtátva nézni és hallgatni őket csak akkor képes az ember, ha a tánchoz és a harchoz közeli mozdulatok, a lobogó szép ruhák mellé minden egyes számnak dramaturgiája van, akár a cirkuszban, sőt a bohócjelenetek humora sem marad el.

Hát nem marad. Yamatóék úgy hülyéskednek, ahogyan a világ legnagyobb hangszeres bohócai, akiknek a hangszer kezelése a kisujjukban. Odáig merészkednek, hogy a közönséget is levizsgáztatják ritmusra tapsolásból, amely már-már gyanús show-elem, de félre a gyanúval, ezek a japán fiúk és lányok megőrzik önmaguk, a művészet és a tradíció tekintélyét. Nem kell szégyellni, hogy jól szórakozunk, mert közben minden, ami fontos, szépen a helyén van.