Vilhelmina

A hét jazzlemeze – Dennis González’s Inspiration Band: Nile River Suite

2005.02.14. 00:00

Programkereső

A helynevek mindig fontos szerepet játszottak Dennis González felvételein: kezdetben, még a ’80-as években a zenekarai nevében bukkantak fel földrajzi, illetve irányjelölő kifejezések: Dallas-London Sextet, New DallasOrleanssippi, Band Of Nordic Wizards, New Southern Quintet, a fiaival trióban felvett lemezei közül az első pedig a Home címet viselte. A 2003. november 22-én Ellery Eskelinnel, Mark Heliasszal és Mike Thompsonnal készített NY Midnight Suite és a másnap rögzített Nile River Suite, ez a két, nem csak időben, hanem tematikailag és kompozició tekintetében is szorosan összetartozó mű ugyancsak földrajzi nevekben fejez ki komplex esztétikai üzeneteket.
276cbd86-9a71-4f12-953d-0178fe1d43e5

Míg a New York-i éjfélről szóló szvitben González – dallasi lakos létére – mélyen New York-i zenét komponált, s a III-II-I tételsorrendet követő, nagyjából negyven perces műben szabadon improvizatív impressziókat, illetve vázlatokat osztott meg hallgatóival a Naked Cityről egy, a mai Európa egyik legkiválóbb, avantgarde jazzre szakosodott kiadójánál, a portugál Clean Feednél publikált albumon, addig a Nile River Suite-en az impressziókat egy – legalábbis látszatra – szürrealista ötlet váltja fel: a kvintett (az album játékidejének majdnem felét kitevő Nílus-szvit a muzsikusok közös szerzeménye) kiemeli medréből a mintegy hat és félezer kilométer hosszú afrikai folyót, s a szvit IA és IB tételében New York-on, majd a II-III. tételben a szíven, végül „mindannyiunkon” folyatja keresztül. Ezúttal ráadásul a kiadás még megközelíthetetlenebb: a Nílus-lemez González saját lemezcégénél jelent meg, igen korlátozott példányszámban.

A világ leghosszabb folyóját Afrikából New York-ba áttelepítő szürrealista gesztus mögött ugyanakkor nyilvánvalóan ott érezhető a szabad improvizatív jazzt játszó muzsikusok, elsősorban persze feketék ősi vonzalma Afrika, közelebbről Egyiptom iránt, a modernisták nagyon is tradicionalista közösségérzése a fekete földrésszel. Csak két régebbi példa: 1966-ban Pharoah Sanders tette közzé Upper Egypt & Lower Egypt című hosszabb szerzeményét (Tauhid), Sun Ra pedig 1984-ben Egyiptomban készített közös lemezt Salah Ragab ütőssel, valamint két egyiptomi jazz-együttessel. Amikor tehát a Dennis González Inspiration Band Nílus-szvitjét hallgatjuk, gondoljunk arra, hogy az ihlető folyó, melynek partján az emberiség egyik legrégibb civilizációja alakult ki, az afrikai földrész egyik legfontosabb emblémája, s mint ilyen, a jazz őshazáját jelképezi. Gonzálezék komplex koncepciójában nem csak a folyó utazik a fiktív térben, hanem a zenészek és hallgatók is – az időben. A kortárs zenét tartalmazó lemez borítóján nem véletlenül látható az 1799-ben felfedezett rosette-i kő, mely tudvalevőleg alapvető szerepet játszott a hieroglifák megfejtésében, azaz abban, hogy egy több ezer éves kultúrában tudjon a modern ember eligazodni.

A New York-i lemezen már a borító nyomdatechnikája is világossá tette, hogy a szvit a maga megfordítottságában ugyan, de mégiscsak különálló műként kezelendő. A Nílus-szvit ezzel szemben beékelődik más számok közé, sejtetve, hogy az egységes kompozíción belüli alegységről van szó. Rögtön a lemez elején felcsendül valamiféle himnikus hang, igaz, annak nem hagyományos, sokkal inkább ayleri értelmében. Dedikáció ez a szerzemény is: címzettje pedig Jimmy Lyons, a néhai legendás altszaxofonos, aki kultikus tiszteletnek örvend sok mai avantgarde jazz-muzsikus körében. A Lyons-dedikációban jellemzően épp az altszaxofonos Sabir Mateen kezdi a szólók sorát, s fújástechnikájában is meghallható a Lyons-inspiráció. A nagyívű dedikációt a hasonlóan terjedelmes, s az első számhoz hasonlóan téma–szólók–téma felépítésű Sand Baptist követi, s itt is szólószerephez jut valamennyi muzsikus. De csupán a felépítés szokványos ezekben a szerzeményekben: a zene semmiképp sem az. Különös varázst ad a hangszerelésnek a két trombitás szerepeltetése, akik egyrészt ugyanannak a hangszercsaládnak különböző tagjait szólaltatják meg, másrészt a két muzsikus eltérő művészi felfogása is ellenpontozza a közös játékot. Remek lelemény a nádfúvós „híd” a két trombitás között. A Nílus-szvitben ráadásul a folyót irányító hangszerek alkalmasint a fuvolák: ekkor a multiinstrumentalista Mateen kilép hídszerepéből és „stafétát” játszik a fuvolistává átvedlett Campbellel. A viszonylag rövid zárószám ismét himnusz, egyszerre világias és szakrális zene, akárcsak a New York-i lemez Hymn For The Elders című szerzeménye. González Nílus-koncepciója azt sejteti, hogy a zene mint egyetemes nyelv, hasonlóan a mély istenhithez, hegyeket (folyókat) képes megmozgatni.

Míg borító és cím az ősi földrésszel, a Lyons-dedikáció az avantgarde jazz klasszikus korszakával teremt kapcsolatot. Ám az hommage-on túl élő összefüggés is teremtődik Albert Ayler/John Coltrane évtizede és a Nílus-lemez között, egyszerűen azáltal, hogy González projektjéhez meg tudta nyerni Henry Grimes bőgőst, akinek harmincöt évi szünet után ez az első megszólalása. Grimes maga élő legenda: 1958-ban Miles Davisszel, 1960-ban Mose Allisonnal, 1962-ben Roy Haynesszel, 1964-1967-ben Aylerrel, 1965-ben Burton Greene-nel és Archie Shepp-pel dolgozott együtt, ugyanebben az évben kiadta egyetlen saját néven publikált lemezét, egy klarinét–bőgő–dob triót, majd Pharoah Sanders említett lemezén tűnt fel.

(Dennis González’s Inspiration Band: Nile River Suite; Dennis González (C-trombita), Henry Grimes (bőgő), Roy Campbell, Jr. (trombita, szárnykürt, zsebtrombita, fuvola), Sabir Mateen (tenorszax, altszax, altklarinét, fuvola, basszusklarinét), Michael „T.A.” Thompson (dob, ütőhangszerek); daagnimRecords, 2003)