Máté, Mirella

Rögzítés

2005.02.14. 00:00

Programkereső

Haydn Teremtésének Karajan-féle első stúdiófelvétele (1966) sokak előtt jól ismert Magyarországon is, elsősorban a régi Hungaroton licenclemezének köszönhetően. Magam is e felvételen „tanultam” a művet, és ha azóta sokat változott is zenei ízlésem, e felvételt azóta, kamaszkorom óta etalonnak érzem. Sokat idézett barátom, Zemplényi Ferenc mindig azt mondta, hogy ez valóban a mű legjobb stúdiófelvétele – de van még egy ennél is jobb előadás: Karajan salzburgi koncertje.
6c850e0d-3f17-4dd3-b2a5-fb8404f0de8c

Zemplényi Feri persze mindig tudott egy még-annál-is-jobb előadást, többnyire meg is mutatta, de valahogy az 1965. augusztus 29-i koncert kimaradt közös zenehallgatásainkból. Abban egyetértettünk, hogy Az évszakokból is Karajané a legerősebb előadás, Böhmé mellett.

Rejtélynek vagyunk tanúi. Karajan (és Böhm) Haydnjai általában jók, némely szimfóniák (különösen a párizsiak) igen jók, miközben Mozartjai sokkal többször okoznak csalódást (az A-dúr és a Prágai-szimfóniát leszámítva). Hasonló a helyzet Bernstein Haydnjaival, ami talán még meglepőbb: Bernsteint egyáltalán nem tartom nagy karmesternek (szemben Karajannal), életművéből a Haydnok – a Mahlerek mellett – magasan kiemelkednek. Hasonló a helyzet Széll György Haydn-felvételeivel. A rejtély attól rejtély, hogy nem tudom megfejteni, így kissé fejcsóválva teszem fel szinte minden alkalommal Karajan Teremtését, hogy biztos tévedek, biztos nem jó, biztos éppoly fárasztó és nehézkes, mint a pár évvel későbbi Máté-passió vagy h-moll mise. Persze Karajannal sose lehet tudni: korai h-moll miséje áttetszően könnyű, különösen a kórusok szárnyalnak, melyek későbbi felvételein még hamisak is tudnak lenni, nem csak nehézkesek, még az egyébként nagyszerű Mozart c-moll misében (sőt, lássuk be, Az évszakokban) is. De ahányszor végighallgatom Karajan híres Teremtését, be kell látnom, hogy ez tényleg nagyon jó előadás. (Jó lenne a digitális felvételt is megismerni, de annyira sose éreztem magam gazdagnak, hogy pénzt adjak azért, hogy aztán José van Dam énekeljen órákon keresztül...)

Ősszel végre megjelent a salzburgi Teremtés. Hogy a Deutsche Grammophon adta ki, eleve garantálta az elfogadható hangminőséget. Ehhez képest az első, amit a hallgató észrevesz, hogy bár tiszta a felvétel, a szólamok jól hallhatók, de nagyon a magasba húz a hangkép. Lesz, aki pusztán emiatt a stúdió-előadás mellett dönt.

Lesz olyan is, aki a nem mindig makulátlanul tiszta énekesek miatt dönt amellett. A salzburgi előadásnak amúgy az énekesgárda adja az előadástörténeti érdekességét: hogy mindvégig Fritz Wunderlich énekli a tenort, aki a lemezfelvétel közben egy baleset következtében meghalt. Ha annak örülünk, Wunderlichhel van egy teljes Teremtésünk, ugyanez nem mondható el Kim Borgról, akinél a stúdióban éneklő Walter Berry azért klasszisokkal jobb. Gundula Janowitz a „közös nevező”, ő meglepő módon a stúdióban gyengébb (ami mutatja: annak idején a stúdiófelvétel sem hangonként készült), pl. a 2. rész „F-dúr szimfóniájában”.

Összehasonlítani lehet a két felvételt, de dekázgatni nincs értelme. Ha a stúdióbejátszás örökérvényűbb és súlyosabb, ami ehhez a műhöz több mint adekvát, a hangverseny könnyedsége, ihletettsége sem pótolható. A stúdió-előadásban nagyszabásúbb a káosz és a világ teremtése, a koncerten döbbenetesebb a fény gyúlása, mindkétszer. Általában a második rész alapján mondható, hogy Zemplényinek valószínűleg már megint igaza volt, ez tényleg talán még amannál is jobb felvétel. És legkevésbé Frizt Wunderlich vagy Werner Krenn miatt. Ám aki a mű legszebb szabadkőműves-betétjét nagyon szereti, a No. 27 Esz-dúr triót, az se fogja bizony eldobni a későbbi bejátszást.

Nyilván száz apró különbséget találhat, aki erre utazik – ám sokkal fontosabb, hogy a két előadás mennyire hasonlít. Karajannak világos koncepciója van a műről. Régizenés füllel hallgatva egyesek talán túl szimfonikusnak tarthatják – én épp ezért szeretem. A hatalmas tömegek azonban mindig áttetszőek, s bár mindkét felvételen megfigyelhető egy-egy csúnyább kórusmegszólalás (pl. a 2. rész végi B-dúr fúgában a tenor belépését ma már biztos újra vennék), a kórusok is alapvetően mozgékonyak. Az azonban világos ezekből az előadásokból: itt Haydn létösszegző művét, zenei és filozófiai hitvallását halljuk, a hat „nagy” mise mellett egy picit másfajtát, kevésbé katolikust, de nem kevésbé hívőt. Az ilyen zenéknek pedig az, ahogy Karajan a monumentalitást megjeleníti, ha nem is az egyetlen lehetséges, de a hozzám legközelebb álló kifejezése. Ha ezek után valaki azt kérdezi, a kettő közül melyiket ajánlom inkább, példaképemmel ekként válaszolnék: mindkettőt.

(Haydn: Die Schöpfung; Gundula Janowitz, Frutz Wunderlich, Hermann Prey, Kim Borg, Singverein der Gesellschaft der Musikfreunde Wien; Wiener Philharmoniker; vezényel: Herbert von Karajan; Salzburg, 1965. augusztus 29. Deutsche Grammophon 474955-2)

(A szerző az EMI munkatársa)