Emma

American Glassics – Philip Glass: Szimfóniák

2005.02.17. 00:00

Programkereső

Aligha kétséges, hogy Marin Alsop ma a Naxos legfoglalkoztatottabb s egyszersmind legnépszerűbb karmestere. A NewYork-i születésű, Yale-en végzett dirigens több mint egy tucat lemezt készíthetett a kiadónál, többségükben honfitársainak zenéiből, az American Classics címke alatt.
21fb687c-72a2-4f7a-b9a5-2f427aa97579

Akadnak emellett alkalomszerű felvételek Csajkovszkij IV. szimfóniájából, vagy legújabban Brahms I. szimfóniájából, amolyan jutalomjáték gyanánt. Ezen felvételek kivételével, melyeket a Coloradói Szimfonikusok, ill. a Londoni Filharmonikusok élén készített, leggyakrabban a Királyi Skót Nemzeti Zenekart, valamint saját zenekarát, a Bournemouth-i Szimfonikus Zenekart vezényli, melynek 2002 óta vezető karmestere. Előbbi együttessel készítette el eddigi legsikeresebb projektjét, a világszerte meleg hangon üdvözölt és méltatott Barber-ciklust a mester valamennyi szimfóniájából, versenyműveiből, egyéb szimfonikus műveiből. Nem utolsósorban ennek a sikernek a gyümölcse a Gramophone Az év művésze díja 2003-ban, mely világszerte szélesebb ismertséget és megbecsülést hozott a maestrónak.

A korábbi Bernstein- és a legutóbbi, John Adams műveit bemutató kiadvány mellett a Philip Glass szimfóniáiból készített felvétel is Alsop és saját zenekara együttes munkáját tükrözi. A lemez megjelenését a művekből készült eddigi egyetlen rögzítés (a karmester Dennis Russell Davies, Nonesuch kiadó) hegemóniájának megtörésén túl a szerző és karmester kvázi személyes kapcsolata is igazolja, bár ez önmagában még semmit nem jelent. A cd-re került II. szimfónia pedig egyesek szerint Glass legjobban sikerült szimfonikus műveinek egyike.

A háromtételes darabot 1994-ben a Brooklyni Filharmonikusok mutatták be Russell Davies irányításával. A mű – s ez igaz a III. szimfóniára is – inkább a korábbi (korai) Glasst idézi, semmint a kilencvenes évek Glass-át. A korábban a minimalizmus fáradhatatlan apostolának becézett amerikai szerző vitte talán a legmesszebbre az ún. repetitív zene (inkább kompozíciós metódus, mintsem stílusmegjelölés) és a minimalizmus terén, mely stílusirányzat jó ideje ismert Magyarországon is, elsősorban a 180-as Csoportnak köszönhetően. Aligha akadna bárki, aki ma még virágzó, vagy legalábbis élő irányzatnak nevezné a minimalizmust, vagy akár csak a repetíciós eljárást, mely egy időben kimeríthetetlennek tűnt ugyan, mára azonban inkább kifáradt, kiüresedett formának bélyegzik. Való igaz, manapság inkább a performansz, vagy, mint Glass esetében, a popularitás felé gyűrűzik. A minimalizmus, gondoljunk csak az amerikai minimalista prózára, inkább a populáris szubkultúrákkal tart kapcsolatot, afféle szimbiózist hozva létre az elitkultúra és a tömegkultúra között, amennyiben rendszeresen él a popkultúra elemeivel. Mint maga Glass is, akinek sikerült ugyan a posztromantikus pátoszt kívül rekeszteni a zenéjén – és talán gondolkodásmódján is –, elsősorban filmzenéiben azonban nemritkán túltengnek a populáris vagy hatásvadász elemek.

A szimfóniák megítélésem szerint inkább ellentmondásos, de figyelemre méltó kompozíciók. Kétségkívül megvan bennük a visszatérő zenei sejtekre épülő hatás, a monotonság varázsa, vagy a kábulatig fokozott, időtlen ismétlődésre épülő szerkesztés; e kompozíciók helyenként meglehetősen árnyalatlan kifejezésmódot tükröznek. Akad bennük egypár hallgatói figyelemre érdemes mozzanat, elsősorban a témafeldolgozás és a hangszerelés tekintetében. Erre persze a vonós kamarazenekarra (eredetileg tizenkilenc hangszeresre) írt, politonális III. szimfónia némileg kevesebb lehetőséget ad, bár ott is érdemes néhány szembetűnő mozzanatot feljegyezni, mint a klasszikus forma iránti késztetést: a darab harmadik tétele az első tétel témáját mozgató chaconne, vagy a rondó formájú negyedik tétel, mely a második szakasz zárótémájához tér vissza. A nagyzenekarra írt II. szimfónia az előbbinél harsányabb darab, mondhatni, a végletekig kihasználja a fúvósok, illetve az egész apparátus kínálta lehetőségeket, a dinamikai kontrasztokat, a hangszínek változatosságát, egyszóval minden instrumentális variabilitást, sőt, mondhatni, maga a gigantikussá duzzasztott miminalizmus – amiben persze nem nehéz meglátni az önellentmondást. Az ütőhangszerek néha aránytalanul felülreprezentáltak, helyenként idegesítően fülsértők, a táncritmus-szerű témák inkább banálisak, mint érdekesek, az ismétlődéses eljárás a rézfúvósokon is nagyon markánsan jelen van, karakteres – megkockáztatom, inkább izgalmas, mint jó – darabot rajzolva ki. Egyszóval hallgatható művek, de a remekműveknek kijáró csodálat messze elkerüli hallgatót.

Az előadás minden tekintetben megfelel az elvárásoknak. A Bournemouth Sympony Orchestra ma vitathatatlanul egyike a legfelkészültebb brit zenekaroknak, annak ellenére, hogy a dél-angliai kikötővárosban még igazi hangversenyterem sincs, az együttes a közeli Pool városának koncerttermében készíti a felvételeit. Korábbi lemezeik egy jó technikai képzettségű, a nagy együttesektől ugyan elmaradó, de kimondottan fejlődőképes zenekart mutatnak. Elsősorban a Grofé-művekből összeállított cd-k arról győztek meg, a fortissimókban inkább otthon van az együttes, a pianókban kevésbé, vagyis míg a hangosabb részek kiegyenlítetten szólnak – ami persze a hangmérnök munkájának is köszönhető –, a precíz kidolgozást igénylő szólisztikus, illetve a csak néhány hangszert foglalkoztató részek kevésbé sikerülnek. Mindazonáltal ritmikailag, és a szólamarányokat vagy az intonációs pontosságot tekintve a zenekar kielégítően muzsikál. A Glass-lemez esetében az iménti kritika legtöbbször mégsem állja meg a helyét. Sőt, talán éppen a pianók – mint a II. szimfónia középső tételének indítása – győznek meg arról, hogy a zenekar és vezetője népszerűsége méltán növekszik. Szépen, kiegyenlítetten, a dinamikai váltásokat szigorúan betartva, és ami még ennél is fontosabb, lelkesen dolgoznak. Minden bizonnyal része van ebben a feszesen és minden részletre ügyelve dirigáló Alsopnak is, aki végig tökéletesen kontrollálja a művek repetitív jellegéből adódóan nagy ritmikai pontosságot és a dinamikai árnyalatok szigorú betartását követelő műveket.

A szimfóniák Glass-a már messze nem látszik olyan ellenállhatatlanul posztmodern jelenségnek, mint évtizedekkel korábban, s a szimfóniák is érezhetően a Juilliard-iskola éveit idézik. Egyesek számára inkább Nymannél látszik markánsabban ez a bizonyos poszt-jelleg – Terry Riley-ról már nem is beszélve, aki az ún. pszichoakusztikus kompozíciók terén a legmesszebbre jutott. Így van vagy sem, a monoton szólamfűzés, még ha esetenként invenciózus dallamvilággal párosul is, mára jócskán kimerült. Glass alig tíz éves darabjai inkább kétes értékű klasszikusokként, semmint eleven kortárs művekként kerülnek a polcra.

(Philip Glass: Symphonies II. & III.; Bournemouth Symphony Orchestra; vez.: Marin Alsop; Naxos 8.559202; 2004)