Cecília

Búcsú a Zeneakadémiától

2005.02.19. 00:00

Programkereső

Február 10-én utolsó koncertjét tartotta a Nemzeti Filharmonikus Zenekar a Zeneakadémián. Az ország legszebb szecessziós épületétől – stílszerűen – századfordulós művekkel búcsúzott a zenekar, Kocsis Zoltán ízlésének megfelelően francia darabokkal (hogy Richard Strauss fiatalkori, kevéssé ismert, zongorára és zenekarra írott d-moll Burleszkje miként került a koncert programjába, nem tudom).

Kocsis Zoltán a tőle megszokott energia-bomba jelleggel süvített be a terembe, s csapott azonnal a lovak közé. A századfordulós Párizs zenei életének egyik legfelkészültebb – bár keveset író – zeneszerzője, Paul Dukas Goethe-balladára komponált szimfonikus slágerdarabja volt a koncert első száma: A bűvészinas. A mű hűen követi Goethe bájos humorral elmondott történetét az öreg mágus távollétében saját szakállára bűvészkedő varázslósegédről, aki képtelen leállítani a fürdőkádba vizet hordó, általa megvadított seprűket, hogy végül a tragédiát az utolsó pillanatban hazatérő mester előzze meg. A vers utolsó sora – „Szellemtesttel nem citálhat itt dologra senki más, csupán a mester!” – sokkal több a mesékben szokásos egyszerű tanulságnál: Goethe, és az ő nyomán Dukas itt az ösztönös és a tudatos művész különbségére, a mesterségbeli tudás művészetekben játszott szerepére kérdez rá. És Kocsis interpretációja épp azért volt több a gyerekkoncertek egyik méltán kedvenc darabjának átlagos előadásánál, mert ez a varázslatosan meghangszerelt, csillogóan szellemes zene az ő kezében metafizikával telítődött. Hogy ezt Kocsis miként érte el, nem tudom: talán nem volt annyira jópofa a mű előadása, mint lenni szokott, nem a ravaszul kidolgozott – és a kitűnő zenekaron gyakorlatilag hibátlanul megszólaló – hangszerelési trükkökön volt a hangsúly, hanem a drámai folyamaton. Különösen szép volt a mű végén az öreg mágus visszatérése, ahogyan a bűvészinas keltette kavalkádot Dukas és Kocsis megszelídítették.

A koncert második száma a huszonegy éves Richard Strauss ördögien nehéz zongoraszólammal megáldott, zenekarra és zongorára írott d-moll Burleszkje volt, melynek kompozíciós stratégiája a „markoljunk sokat, fogjunk keveset” népi bölcsességgel írható le: a fiatal Strauss világmegváltó teuton szelleme minden addigi tudását – zeneszerzésit és zongoratechnikait egyaránt – bele akarta sűríteni a műbe, és hát Strauss nem tipikusan az a szerző, aki félúton abbahagyja tervei megvalósítását, bármi legyen is annak eredménye. Jelen esetben például egy kivételes hangszerelési ötletekben bővelkedő, Brahmsnál brahmsosabb, Wagnernél wagneresebb zenékkel felpuffasztott szimfonikus költeménybe oltott zongoraverseny jellegű öszvér, amit persze nem kell szégyellnie a szerzőnek, hiszen Strauss akkor se nagyon tudott rossz zenét írni, amikor komoly erőfeszítéseket tett ennek érdekében.

186322ee-dc34-4857-941e-3fc019fca73b

Az est szólistája, Michel Dalberto súlyos influenzával küzdött, amit jól mutatott a főpróbán nyaka köré tekert kilométeres sál, a koncerten a láztól gyöngyöző homlok, s a zenekari részek alatt látható, megkínzott tekintet. Zongorázás közben viszont mindebből semmi sem látszott vagy hallatszott: Dalberto döbbenetes virtuozitással játszott, százféle színt csalt elő a zongorából, és érzékenyen működött együtt Kocsis Zoltánnal, a különböző karakterek megformálásában azonban számomra olykor túllőtt a célon, bár lehet, hogy a fiatal Strauss örült volna a zongoraszólam ilyen szélsőséges megvalósítása hallatán. A szünet után következő zenekarkíséretes Fauré-balladában (op. 19), ebben a negédességig francia zenében mintha otthonosabban érezte volna magát Dalberto, aki kinézetre is inkább illik valamelyik századfordulós párizsi kávéházba, mintsem egy sörgőzös bajor kocsmába. Fauré ritkán hallható műve csodálatosan szép zene, az embernek bizonyos pillanatokban az az érzése, hogy túl szép – nem véletlenül nevezte Debussy épp e ballada kapcsán „bájmesternek” Faurét –, Dalberto leheletfinom játéka azonban nem hagyta felülkerekedni bennem a kritikusok alapfelszerelésének számító „minden jóban van valami rossz” típusú gondolkozást: egész egyszerűen elvarázsolt az előadás. És jogosan aratott hatalmas sikert a ráadás: Ravel lejátszhatatlanul nehéz Ondine című művének minden szempontból tökéletes interpretációjával Dalberto végérvényesen meggyőzött arról, hogy nemcsak kitűnő zongorista, de kitűnő zenész is.

Az est fő száma a Debussy egyik főművének tartott Tenger Kocsis vezényelte előadása volt, sokan – köztük én is – elsősorban emiatt mentek el a koncertre: és nem kellett csalódnunk. Hogy Kocsis nemcsak nagy zongorista, de jelentős karmester is, azt mindennél jobban mutatta, hogy képes volt megvalósítani mindazt, amit Debussy-játékában a zongoraművek esetében már megcsodálhattunk. Egyrészt, s ez Debussynél nem elhanyagolható, még ha megvalósítani nem is mindig könnyű, hogy mindent szólamot tökéletesen lehetett hallani, másrészt – s ez talán a zenekari anyag transzparenciájából is következett –, újfent kiderült, hogy Debussy nem az az elmosódott kontúrú zenei világban élő, álomszerű atmoszférákat teremtő poszt-romantikus, impresszionista szerző, akinek a zenetörténeti közhely tartja, hanem világos és erőteljes gesztusokat alkalmazó művész, akinek dallamalkotása és formai megoldásai már jellegzetesen XX. századi jelenségek. Különösen Dukas és Fauré mellett volt Debussy megdöbbentően modern, s talán erre is akart rámutatni Kocsis a műsor összeállításával. A zenekar nagyszerűen szólt, az első tétel közepének osztott csellókon megszólaló táncos motívumát még soha nem hallottam ilyen karakteres előadásban, a tétel végi rézfúvós korál megdöbbentően nagyot szólt, s bár a harmadik tétel elején volt egy méretes trombita-gikszer, az előadás sodrása (különösen a zárótétel meglepően gyors tempója) felejthetővé tette az ilyen jellegű apróságokat. Emlékezetes koncert volt, méltó búcsú a Zeneakadémiától.

(2004. február 10. Zeneakadémia; A Nemzeti Filharmonikus Zenekar koncertje; vez.: Kocsis Zoltán, km.: Michel Dalberto (zongora); Dukas: A bűvészinas; R. Strauss: Burleske (d-moll); Fauré: Ballada (op. 19); Debussy: A tenger)