Erzsébet

A hét jazzlemeze – Marilyn Scott: Nightcap

2005.02.21. 00:00

Programkereső

Miközben a zeneipar gépezete időről-időre kidob magából mágikus neveket, amelyeket az egész világnak, kiváltképp e világ sznobjainak tisztelnie és csodálnia illik, hajlamosak vagyunk elfeledkezni sokakról, akik teljesítményük alapján ugyancsak varázsnévvel rendelkezhetnének, mint a gépezet választottjai. Nem csak a popsztárok, a jazz-énekesnők világában is létezik e furcsa, esztétikai érvekkel sokszor teljesen megmagyarázhatatlan (kontra)szelekció. A nemrégiben nyolcadik CD-jével jelentkezett Marilyn Scott például a sajnálatosan kevéssé méltányolt művészek egyike.
cd8b7915-76e7-4b7c-8563-e3ee2dc59bb3

A tekintélyes Jazz Times kritikusa 2004 októberében azt írta Marilyn Scottról, hogy 1988-ban csak az általa énekelt betétdal miatt volt értelme megnéznie a Torch Song Trilogy című filmet. Később azonban hiába nyomozott utána, tizenhat éven át nem hallott az énekesnőről. Most viszont, hogy a Nightcap a kezébe került, végre újra gyönyörködhetett Scott 1988 óta némileg még bársonyosabbá, melengetőbbé vált hangjában. Christopher Loudon méltányló szavainak őszinteségében senki se fog kételkedni, aki meghallja Marilyn Scott produkcióját. A pályáját valaha egy Beach Boys-feldolgozással kezdett chanteuse klasszikus értelemben vett dalénekes, aki a jazz, a soul és a blues iránti mély fogékonyságával képes átlépni a műfajokat elválasztó láthatatlan demarkációs vonalakat. Míg a Nightcapet gondolkodás nélkül jazzlemeznek nevezhetjük, a korábbi Scott-albumok bőven tartalmaztak poposabb számokat is, bár az énekesnő az évek során szép csendben lemezre énekelte a vokális jazzalbumokon megszokott „Nagy Amerikai Daloskönyv” javát. Például 1998-as lemezén a The Look Of Love olyan jól sikerült előadás lett, hogy majdnem Grammy-díjat eredményezett – a producer George Duke-nak.

Duke zenei elképzelései a mostani lemezen is meghatározóak, noha a dalválasztás egyértelműen Scottot dicséri. Frank Zappa egykori billentyűse új arrangement-okat írt a standardokhoz, s az új zenei köntöst természetesen a jól ismert énekes partnernő művészi karakterére szabta. Scott kísérete Los Angeles-i mindentudó stúdiózenészekből, illetve keresett szólistákból áll: alighanem a zenészek ügyes megválasztásában is oroszlánrésze volt George Duke-nak, aki ezúttal az egyszerűség és az őszinteség jegyében hangszerelt. A Nightcap úgy is felfogható, mint az énekesnő és a billentyűs arranzsőr művészi együttműködésének egy újabb, érettebb állomása.

De az új lemez nem csupán Scott jelenlegi művészi hitvallását kívánja bemutatni, hanem az eddigieknél még világosabbá teszi az énekesnő politikai elképzeléseit. Korábban No Room For Hate című száma érzékeltetett sokat ebből, amely nem egyszerűen egy hangzatos szlogent meglovagoló tucatdal volt; először 2000 áprilisában hangzott el élőben egy washingtoni koncerten, ahol Marilyn Scott mellett fellépett többek között Melissa Etheridge, a Pet Shop Boys és k.d.lang. Később e Russell Ferrante és Jimmy Haslip társaságában írt himnikus melódia valóságos mozgalmat indított el, s ez vezetett a Nightcapet is kiadó Prana Alapítvány létrehozásához, amely elsősorban tanárok, óvónők és 3-5 éves gyerekek szülei számára tart előítélet-ellenes tréningeket a Miller Early Childhood Initiative programmal karöltve, a Los Angeles-i Rágalmazásellenes Ligával partneri viszonyban.

Ne gondoljuk azonban, hogy valamiféle, a ’70-es évtized első felét visszanosztalgiázó retró CD-vel és új baezi babérokra áhítozó protest énekesnővel van dolgunk. Nem, az album anyaga teljesen szelíd, az énekesnő szívének kedves, de a korábbi lemezeken nem publikált számokra épül. Új befejezések kerültek a dalok végére, melyek segítségével Marilyn Scott sokat hozzá tudott adni magából ezekhez a régen ismert melódiákhoz. Különösen jól sikerült a lemezkezdő I Wished On The Moon (amit Billie Holiday előadásában ismernek a legtöbben) vagy a Charlie Chaplin írta és Nat King Cole népszerűsítette Smile (Scott édesanyjának egyik kedvenc dala volt, akár nővérének a szintén elhangzó Here’s To Life). A Stardust főleg atmoszferikusan újul meg: míg például Barry Manilow előadásában kissé rezignált volt a szám, Scott az új arrangement-nal a háta mögött optimistábbá alakítja a hangulatát. Az alkalmanként bossa novás gitárjáték (Ray Fuller, Dean Parks) az egyes szerzemények dalszerűségét nyomatékosítja. Személyes (bár nem feltétlenül valóságosan átélt) történeteket hallunk szerelemről és életről, amelyek egyben válaszok a múlt kérdéseire és magyarázatok a jelenre. Új létértelmezések. Itt van például a Here’s That Rainy Day (ami sokat veszít melankóliájából az Anita O’Day-féle klasszikus interpretációhoz képest), vagy a Yesterdays, az egyik legnehezebb énekesi feladat a lemezen: egy ritmusváltásokkal teli melódia, melyet elsősorban hangszeres zenészek szeretnek műsorukra tűzni (Don Byas, Coleman Hawkins, Buck Clayton, Miles Davis, Charles Mingus, Cannonball Adderley, Elvin Jones, Joey Calderazzo és Joshua Redman), bár Marilyn Scott előtt más merész énekesnők is próbálkoztak vele (Billie Holiday, Helen Merrill, Miriam Klein, Melissa Walker, Annette Lowman). Ezt a számot gazdagítják a lemez talán legjobb szólói: Ray Fuller gitáron, Dan Higgins fuvolán és Brian Bromberg bőgőn. Az album zárószáma, az If It’s The Last Thing I Do képviseli a blues-os hangulatot, szép vocalese-megoldásokkal, amelyekre Kurt Elling, a stílus jelenlegi talán legnagyobb mestere is elégedetten bólintana.

Nem érthetünk egyet a www.thejazznation.com kritikusával, D. J. Fazióval, aki szerint valahol éjfél és hajnal között keresendő Marilyn Scott igazi órája. A Nightcap – címe ellenére – nem éjszakai, inkább délutáni és esti zene, melyet finom vörösborok kortyolgatása közben érdemes hallgatni. Például az Isn’t This A Lovely Dayt (Fred Astaire repertoárjából átvéve), benne Dan Higgins szép fuvolaszólójával, amely akár egy délutáni utazáson is szólhatna a kocsiban.

(Marilyn Scott: Nightcap; Marilyn Scott (ének); George Duke (billentyűs hangszerek, arrangement-ok); Vinnie Colaiuta (dob); Brian Bromberg (bőgő); Ray Fuller (gitár); Dan Higgins (tenorszax, fuvola); Brandon Fields (altszax); Rick Baptist (trombita); Dean Parks (gitár); Dori Caymmi (gitár, ének); Lenny Castro (ütőhangszerek); Prana Entertainment, 2004)