Erzsébet

Színház a színházban

2005.02.21. 00:00

Programkereső

Szombaton került sor Az álarcosbál 1998-ban bemutatott eredeti („svéd”) változatának felújítására az Erkel Színházban. Ismeretes, hogy az Eugène Scribe darabjából készült librettót – elsősorban a nyíltszíni királygyilkosság miatt – annak idején a cenzúra elutasította, ezért Verdi és szövegírója, Antonio Somma a 17. század végi Amerikába helyezte át a cselekményt – így lett III. Gusztáv svéd királyból Richard, Boston kormányzója.

Az álarcosbál tehát az „amerikai változatban” vált közismertté, s csak az 1970-es évektől kezdték felfedezni a svéd verzióban rejlő – kétségkívül gazdagabb – drámai lehetőségeket. Kerényi Miklós Gábor rendezése nagy mértékben épített az eredeti királyi udvari miliőre, s mivel az opera cselekménye megtörtént esetet vesz alapul (III. Gusztávot – igaz, politikai okokból – tényleg egy álarcosbálon gyilkolták meg), egyáltalán nem indokolatlan a valós történelmi körülmények felvillantása a színpadon. Az opera elején ezt szolgálta az utalás a parlamentre, a végén pedig a király halála után azon melegében kitörő polgárháború ábrázolása. Szintén indokolható, számomra azonban kissé zavaró volt a nyitány alatti némajáték (a király egy halálos ítéletet ír alá, majd az akasztást is látjuk) vagy az, amikor az első felvonásban – amíg az uralkodó halászjelmezt ölt – a színpadra bevitt ruhásládák oldaláról az „All the world is a stage” felirat olvasható le. Színház a színházban, minden csak szerep, álarc, játék – termékeny rendezői szempontok ezek, csak talán még ennél is komplexebb maga a darab.

Nem hiszem, hogy a második felvonás nagy szerelmi jelenete is egy lenne csupán a király színjátékai közül. Éppenséggel e vonzalom hatására fordulnak véresen komolyra a dolgok; e vonzalom az, amely kiragadja Gusztávot az addigi „játék-világából” és amelynek hatására végül érett személyiséggé válik. Kerényi ezt nyilván nem így látja. Ennek megfelelően épp a szerelmi jelenet tűnt a legkevésbé megoldottnak – rendezőileg és színészileg egyaránt. Az opera „giocoso” vonalához tartozó jelenetek ugyanakkor általában hitelesnek hatottak és számos jó rendezői ötletet vonultattak fel. A harmadik felvonás hatalmas bál-jelenetének színpadra állítása különösen tetszett. (Igaz, a díszlet és a világítás először a Moulin Rouge-t juttatta eszembe.) A maszkabál fényét és csillogását hatásosan emelték Jánoskúti Márta jelmezei, Csikós Attila díszlete és a Keveházi Gábor által koreografált balett-betét.

Az Erkel színházi produkció jó összhatása azonban elsősorban mégis a szereplőgárdán múlott. Fekete Attila formátumos alakítása hitelesen jelenítette meg III. Gusztáv alakját. Hangját nagy vivőerő, teltség és kiegyenlítettség jellemezte. A kezdetben még túlságosan merevnek ható orgánum a második felvonástól szépen megnyílt a lírai karakterekre is. Sümegi Eszter visszafogottabb, néha kissé matt hangon énekelte Amelia szerepét – igaz, több helyütt adekvátnak tűnt ez a megközelítés. A harmadik felvonás eleji szólócselló-kíséretes áriában Sümegi megrázó szépséggel formálta meg a gyermekétől búcsúzni készülő anya figuráját. Perencz Béla kezdetben meglehetősen differenciálatlan hangon énekelt Ankarström, a hű titkár szerepében. Később azonban hallhatóan megtalálta a helyét Ankarström, az elárult barát és bosszúra szomjas férj alakjában. Harmadik felvonásbeli áriájában mind hangilag, mind színészileg emlékezetes teljesítményt nyújtott. Péter Cecília Oszkárként remekelt, éneklését mindvégig kicsattanó energia, csillogás és magabiztosság jellemezte. Sánta Jolán Ulricája kissé préselt hangon szólalt meg, de nem nélkülözte az erőteljes drámaiságot. Palerdi András, Cserhalmi Ferenc, Ambrus Ákos, Németh Gábor és Beöthy-Kiss László szintén színvonalasan látta el feladatát.

4d6913b6-2e31-4076-8b7c-8a0416a7f4eb

A kórus mindhárom felvonásban fontos szerephez jut. Kisebb lötyögésektől eltekintve megbízhatóan vett részt az előadásban. A zenekar, illetve az előadást vezénylő Kesselyák Gergely munkájával már kevésbé voltam kibékülve. Nem is annyira a vonóskar néhány pontatlansága, sokkal inkább a hangzás bizonyos szárazsága és a formálás helyenkénti merevsége miatt. A túlságosan is „korrekt” olvasat véleményem szerint nemigen tesz jót a Verdi-zenének. Az álarcosbál partitúrája elasztikusabb, finomabb annál, mint ahogy az Erkel Színházban megszólalt. Persze könnyen lehet, hogy e mondattal egy olyan előadási módot és hangzásideált akarnék számon kérni, amely ma már csak archív felvételeken hallható.

(2005. február 19. 19:00 Erkel Színház – Verdi: Az álarcosbál; km.: Fekete Attila, Perencz Béla, Sümegi Eszter, Sánta Jolán, Péter Cecília, Palerdi András, Cserhalmi Ferenc, Ambrus Ákos, Németh Gábor, Beöthy-Kiss László; rend.: Kerényi Miklós Gábor; díszlet: Csikós Attila; jelmez: Jánoskúti Márta; koreográfia: Keveházi Gábor; karig.: Szabó Sipos Máté; vez.: Kesselyák Gergely)