Erzsébet

A szenvedély tündöklése és bukása

2005.02.23. 00:00

Programkereső

Egy női sors a rendező szemével Minden műnek élete van, mint az embereknek, és ez fokozottan érvényes a zenei, illetve színházi alkotásokra, amelyek közvetlenül hatnak a nézőkre, illetve hallgatókra. Sosztakovics Kisvárosi Lady Macbeth-jének is rendkívül hányattatott sors jutott osztályrészül, ami ékes példáját mutatja az alkotó és a mű, a mű és a benne ábrázolt sorsok titokzatos összefüggésének.
9a947039-1023-49ec-b93f-768ed7ffd812

Sosztakovics eredetileg egy opera-tetralógiát tervezett, amelyen keresztül az orosz nő életének a 19. század végén és a 20. század elején bekövetkező változásait jelenítette volna meg. Ehhez azonban olyan expresszivitással és zenei eszközökkel kihangsúlyozott szimbolikus töltéssel nyúlt, hogy nyugodtan mondhatom, sikerült valódi egyetemes emberi sorsokat megjelenítenie, illetve alapvető emberi kérdésekre, problémákra rámutatnia, méghozzá olyan fájdalmasan hiteles és szenvedélyes módon, hogy azt korának és hazájának politikai vezetése képtelen volt elviselni.

Pedig miről is szól a Kisvárosi Lady Macbeth? Egy vidéki orosz város provinciális, kicsinyes és unalmas életét élő nő ösztönös kísérletet tesz arra, hogy boldogtalan életéből kitörjön. Fiatalon, valószínűleg akarata ellenére egy idősebb férfihez adták feleségül, aki megadja neki a mindennapi élet biztonságát, de nem teljesíti be az emberi lét egyik legfontosabb vágyát, a szerelem érzésének, a lelki és testi szenvedély megélésének teljességét. A férj, Zinovij valószínűleg képtelen is lenne erre, de nem pusztán a személyes korlátoltsága miatt, hanem a reménytelen középszerűség, kicsinyesség, a szinte állati testiségbe süppedt emberi közösség légköre miatt. Az eredeti mű szerzője, Leszkov, Katyerina Izmajlovát egyértelműen negatív figuraként ábrázolja, aki az érzékiség, a szenvedélyes testiség csapdájába esve megöli apósát, férjét, unokaöccsét, majd a féltékenységtől hajtva, már a száműzetésben, magával rántva Szonyetkát az örvénylő vízbe, önmagával is végez. Ha tényszerűen nézzük, egy többszörös gyilkossal állunk szemben, ám Sosztakovics nem véletlenül változtatott Katyerina megítélésében, a librettóból kihagyva például a gyermek megölését. A zeneszerző úgy fogalmazott, hogy ez a nő az egyetlen pozitív hős ebben az operában, de jogosan merülhet fel a kérdés: igazolható-e bármilyen módon is a bűn elkövetése, felmenthető-e egyáltalán egy házasságtörő, többszörös gyilkos asszony? A rendezés során nem arra törekedtem, hogy felmentést adjak neki vagy éppen elítéljem, mert úgy gondolom, hogy ez a mű túlmutat a leegyszerűsítő moralizáláson. Egy olyan, minden korban érvényes helyzetet próbáltam felmutatni, amelyben az emberi élet teljességére vágyó asszony és a kicsinyes, korlátolt közösség kerül végzetes konfliktusba, amelyből a mindent elsöprő szenvedély sem adhat kiutat.

Egyetemes üzenete mellett, úgy gondolom, a Kisvárosi Lady Macbeth mélységesen orosz mű, és ezt a rendezés, illetve a díszletek és jelmezek létrehozásánál is szem előtt tartottam. Igyekeztem felidézni a 19. század végi orosz provinciális lét fojtogató légkörét, ahol a külsődleges rend unalma mögött rémisztően felsejlik az összeomlás, a káosz fenyegető lehetősége. Ezt a realizmus és a finom stilizáció közötti egyensúlyozás eszközével próbáltam elérni, aminek sajátos kontrasztját – érzésem szerint – Sosztakovics zenéjének expresszivitása még inkább felerősít, így az eleinte szinte naturális szituációk a darab végére a stilizáció folyamatosan lüktető rendszerévé állnak össze. A díszlet alapját képező, felperzselt falú családi ház a felvonások során fokozatosan lebomlik, darabjaira esik szét, hogy aztán a fináléban már csak egy lecsupaszított vázként jelezze Katyerina Izmajlova végső pusztulását. Úgy vélem, hogy ez a fajta megközelítés Sosztakovicstól sem áll távol, hiszen a zenéjében folyamatosan érzékelem az egyes szereplőkre irányuló kinagyítást, fókuszváltást, amely a néző figyelmének leszűkítésével az illető szereplő személyiségét emeli ki. Ebből kiindulva lehetőséget éreztem arra, hogy még a legkisebb szerepekben is pontos sorsépítésre törekedjek, ezáltal lekerekítve, akár egy jelenetből is egy teljes emberi életet felmutathassak. Sosztakovics mintha tudatosan más és más atmoszférát teremtene az egyes felvonásokban, és ez arra inspirált, hogy némileg stílusában külön közelítsem meg a felvonásokat. Úgy fogalmaznék, hogy az első és második felvonás mintha Dosztojevszkij fülledt, fojtogató légkörét idézné, amelybe szinte berobban az elsöprő szenvedély ellenállhatatlan ereje. A harmadik felvonás Gogol groteszk világára emlékeztet, míg a negyedik felvonás Csehov utolsó novelláinak lebegő, szinte kristálytiszta szellemét sugározza, vagyis a harsányság, a nyers lét légköréből a letisztultság felé haladunk. A finálét szinte a filmes minimalizmus stílusában képzelem, amelyből azért kisejlik egy reménysugár ebben az elsötétülő, színtelenedő világban.