Tekla

Homo ludens – Bobby McFerrin Budapesten

2005.02.24. 00:00

Programkereső

Az ördöngös orgánummal rendelkező New York-i muzsikus, ha a középkorban születik, valószínűleg nem ússza meg a máglyahalált. Azaz dehogyisnem: legfeljebb megszólalt volna az Úr hangján, és nincs az a rideg szívű inkvizítor, aki hanyatt-homlok ne oldozta volna el a cölöptől...

Tavaly – amikor első ízben látogatott Magyarországra – napok alatt elfogytak a jegyek, és a sebtiben rászervezett második koncert belépőinek értékesítése sem tartott sokkal tovább. Az átütő szakmai- és közönségsiker hatására Maloschik Róbert gondolt egy merészet, és bár nem akadt szponzorra, saját (némileg talán e feladat nyomán is őszülő) szakállára újra meghívta a művészt. Minden tiszteletem a bátorságáé, de amikor a Budapest Kongresszusi Központ zsúfolásig megtelt, agyonpótszékezve is kicsinek bizonyuló Pátria termét megpillantottam, rájöttem: nem is volt olyan merész ez a gondolat. McFerrinnél biztosabban talán csak Elvis, Lennon vagy Sting tölthette volna meg a termet, no meg a zenének csúfolt szintiipar némely terméke, de azokat Bobbyval egy mondatban említeni szinte szentségtörésnek számít. (Lásd: máglyahalál fentebb.)

Sokoldalú művész. Számos könnyű és komoly stílusban otthonosan mozgó énekes, aktív karmester – de ha őt kérdezik, szerényen csak annyit felel: muzsikus vagyok. Ma, amikor a lottósorolásnak is úgy kell kinéznie, mintha a velencei karneválon forgatták volna, kifejezetten jólesik az ember szemének a McFerrin-produkció eszköztelensége. Egy mikrofon, egy szék, egy pohár víz. És persze a láthatatlan lényeg: a zene.

Szerencsére ahhoz már elégszer hallottam őt, hogy csak a koncert legelső negyedóráját vesztegessem el a valóban hihetetlen énektechnika feletti elképedéssel. Énektechnika? Szerintem inkább valami Paganini-féle, a fizikai lehetőségek, az elhihetőség határát súroló boszorkányosság. (Lásd: máglya, da capo...) Elképesztő, mi mindenre képes az emberi hangszalag rugalmassága. De egy kis idő elteltével az ember megszokja a megszokhatatlant, elfogadja, hogy az emberi torokból olyan hangok is előtörhetnek, amelyek csak elvileg lehetségesek – és ekkor történhet meg az igazi csoda: a cirkuszi mutatvány mögül előbukkan egy kivételesen érzékeny muzsikus. Mert McFerrin nem bűvész, hanem muzsikus, mégpedig a legjobbak közül való. „Vérprofi”, aki minden pillanatban pontosan tudja és kontrollálja, hogy a hangja épp mire képes – de ugyanúgy önfeledt homo ludens is, aki szinte lubickol a ritmusok és hangok általa keltett hullámaiban.

95d4e6bc-b6d5-442e-bde4-f9be114ccd01

Nem vagyok egyedül a véleményemmel: a kodályi örökségre méltán – ám egyre kevésbé méltón – büszke magyar zeneoktatás minden rendű-rangú szereplője számára kötelezővé kellene tenni legalább évi egy McFerrin-est meghallgatását. Ez a törékeny alkatú, minden megnyilatkozásával a zene iránti valódi (!) alázatot sugalló muzsikus döbbenetes hatással van az emberekre: a hegyomlás méretű konditerem-bajnoktól az öltöny-nyakkendőbe merevedett hivatalnokig bárkit képes egy szempillantás alatt a zene bűvkörébe vonni. McFerrin rögtönzött kórusában békésen megfért a hatévesforma gyerek (aki persze először a fiúkhoz akart állni, a basszusba), Takáts Tamás blues-torka, a gyaníthatóan az általános iskola óta egy hangot sem énekelt huszonéves lány és a fiatal musicalszínész egyaránt. Azt pedig, hogy mi kell ahhoz, hogy valaki kétezer ember előtt spontán táncra perdüljön a színpadon, talán csak a McFerrin által elvarázsolt hallgatók tudnák megmondani. „Te is ugyanúgy része vagy a Zenének” – sugallja Bobby valamennyi gesztusa. A közönség énekeltetésének ezen a koncerten semmi köze ahhoz, amikor a rocker a rajongók tömegének együtt bömbölésre „odaadja” a dal közismert refrénjét – itt valódi, improvizált, ergo minden pillanatban újra megszülető, valóban interaktív együtt-zenélésről van szó. Ha Kodály élne, alighanem elismerően hümmögne, mégpedig joggal.

Mi viszont vérmesebbek voltunk és vörösre tapsoltuk a tenyereinket. Aztán – a sokadik ráadás után – a közönségből elhangzott a megasláger „Don’t Worry, Be Happy”-re irányuló kérés, amelynek megfogalmazója valószínűleg nem tudta, hogy ez McFerrin hazaküldésének talán legbiztosabb módja. Így a szék, a mikrofon és az – időközben kiürült – ásványvizes palack ismét egyedül maradt a pódiumon, épp úgy, mint az este kezdetén. De sebaj, nekem valami azt súgja, hogy: „Don’t worry, Bobby comes back!”

(2005. 02. 20. 19:00 Budapest Kongresszusi Központ – Bobby McFerrin szólóestje)