Emma

Bruckner üres teremben

2005.02.26. 00:00

Programkereső

Koncerten ennyire üresnek még nem láttam a Nemzeti Hangversenytermet. Holott azt gondolnám, Bruckner 9. szimfóniája önmagában is elég ritka műsorszám ahhoz, hogy többeket érdekeljen. A Rádiózenekar Mahlerben már bizonyított a tél elején – Szimonovot meg a nagy formák dirigensének ismerjük. A két Mendelssohn-darab pedig kimondottan népszerű zene. A jegyeladási kudarc hosszútávon sokak számára figyelmeztető lehet – én azonban most csak a zenével szeretnék foglalkozni.

A Hebridák-nyitány első felében mélyen egyetértettem azokkal, akik inkább otthon maradtak. Az előadás unalmas volt, s a zenekar sem szólt elég szépen ahhoz, hogy belefeledkezhessünk a gyönyörködésbe. Különösen a rezek piano állásai voltak csúnyák, a trombiták ilyenkor rendre berekedtek, a vonóskari hangzás pedig nem volt elég puha párna a fúvóskar alatt. Többen leírták már, hogy a terem a mélyebb szólamoknak inkább kedvez, én viszont sokadszorra is úgy találom, nem mossa össze a hangokat a mély fekvésben sem. Hogy a csellók szebben szóltak, mint hegedűk, az talán inkább azzal függhet össze, hogy szigorúbban betartották a vonásnemeket – nem egyszer figyeltem a prímre, ahol olykor össze-vissza kaszálás volt látható és hallható is; kár lenne az ilyesmit a teremre kenni. A nyitány második felében aztán Szimonov kellő lendületet diktált (igaz, kissé váratlanul, minden átmenet nélkül), így a darab íve végső soron megvalósult, és a fortékban a zenekar is szebb összképet mutatott.

59b77fcd-885c-48f5-8a54-33e79d658eca

Mendelssohn Hegedűversenyében Szabadi Vilmos volt a szólista. Ismét az akusztikával vagyok kénytelen foglalkozni, de ezúttal felmentőleg: nem szabad csodálkoznunk azon, hogy a Nemzeti Hangversenyteremben többször tapasztaljuk, hogy a szólisták eleinte inkább biztonsági játékra, tempókra törekszenek, igazán csak a versenyművek harmadik tételében mernek játszani – meg kell ugyanis szokniuk a hangzást, és egy ilyen érzékeny teremben ez csak a közönség jelenlétében lehetséges. Szabadi is kissé iskolásan muzsikált az első tételben. Szimonov minden apró részletre figyelt, igazán mestermunka volt, ahogy vezényelt, látványra. A kiemelt apró részletek, a megrajzolt belső dallamok azonban inkább koreográfiaként hatottak, zeneileg sokkal kevésbé volt meggyőző a megvalósításuk, pláne indokoltságuk. Különböző karmesteri iskolák vannak, Szimonov mindent mutat, de keveset, olykor túl keveset bíz a zenészre – hozzám közelebb áll a kevésbé szájbarágós vezénylés. Így el-elvesztünk a részletekben, minden túl eltervezettnek hatott – és ha a Hegedűverseny második-harmadik tétele Szabadi kezében meggyőzőbben is szólt, mint az első, a sok csipkétől a mű jelentéktelenebbé vált, mint amilyen valójában.

A szünet után következett a Bruckner-mű. Ezúttal is kiderült, milyen irdatlanul nehéz előadni e három tételes torzót, pláne ilyen első rész után. Nehéz: fizikailag is. A második tétel triójában határozottan a fáradtság jelei mutatkoztak. A 9. szimfónia hosszútávfutás. Aki tíz kilométert fut, nem árt, ha olykor Maratonnal edz – ennek a hiányát éreztem a zenekarnál. Az első tételben ugyanis olykor csodaszép megszólalásoknak voltunk tanúi, s ha a nagy ívek itt sem igazán álltak össze, az nem annyira a zenekar, mint az összefogottságra talán nem eléggé ösztönző karmester hibája volt. Az első tétel mégis magában hordozta a nagy, méltó előadás ígéretét, különösen az áttetszően sokszólamú hangzásnak, a helyes szólamarányoknak, a jól kiemelt részleteknek köszönhetően. Szimonovra igazán sokmindent lehet mondani, de azt az ellenségei sem állíthatják, hogy nehéz lenne a kezére játszani – a második tétel elején a klarinétoknak mégis sikerült. És innentől egyre több volt a kisebb-nagyobb baki, a vonóskari összevissza játék. Bruckner mellbevágó modernsége így is érvényesült – az átütő erő jobban, a fájdalmas szépség jóval kevésbé. Bevallom: így aztán magam is elfáradtam a mű és a hangverseny végére.

A számos szép részlet, megvalósult előadói ötlet ellenére tehát inkább csalódás volt a Rádiózenekar hangversenye. Épp azért, mert úgy éreztem: kicsivel több munkával igazán nagy hangversenyt adhattak volna. „Az az átkozott kapufa” - szokták mondani a focisták. De nem ők a példaképeink.

(2005. február 23. 19:30 Nemzeti Hangversenyterem; A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának koncertje; Mendelssohn: Hebridák - nyitány; e-moll hegedűverseny; Bruckner: IX. szimfónia; km.: Szabadi Vilmos (hegedű); vez.: Jurij Szimonov)