Jenő

Schubert, Ránki, Perényi, Kelemen

2005.02.27. 00:00

Programkereső

Különböző nehézségekkel szembesülhet az ember, ha kritikaírásra adja a fejét. A nehézségek egyik szélsőséges esete egy elviselhetetlenül rossz koncert, amikor a kritika írójának önmagát megerőszakolva kell visszafognia magát a művész-lelkek sárba tiprásának perverziójától, hiszen bizonyos esetekben egy gyalázatos előadás mögött is mérhetetlen mennyiségű munka áll – még ha az eredményt tekintve utólag mind e munka feleslegesnek is bizonyul. A másik szélsőséges eset a katarzis feldolgozhatatlanul gazdag élményét adó, tökéletes koncert. Mit lehet mondani erről, s minek mondani bármit is?

Ránki Dezső Schubert-sorozatának második koncertje az utóbbi kategóriába tartozott, jelen kritika tehát ezen a ponton be is fejeződhetne, a kritikaírás hagyománya és a szerkesztői elvárások azonban mégiscsak igénylik, hogy a fentieknél több szó essen egy ilyen kivételes estéről. Hiszen ritkán hallani Ránki Dezsőt és Perényi Miklóst együtt játszani, és különlegesen izgalmasnak ígérkezett e két visszafogottságáról és kifinomultságáról híres, eszményien letisztult művész találkozása a nem kevésbé zseniális, de az előadásait jellemző magával ragadó ifjúi hév és szenvedély tekintetében tőlük mégiscsak különböző, náluk egy generációval fiatalabb Kelemen Barnabással. És akkor még nem is szóltam az est valódi főszereplőjéről, Schubertről.

Ránki Dezső a koncert házigazdájaként először Kelemen Barnabást látta vendégül Schubert ritkán hallható A-dúr hegedű-zongora szonátájának (D 574) előadására. Varázslatosan kezdődik a mű: a dalokból jól ismert akkordikus zongora-bevezetőre leheletfinoman úszik rá a behízelgésben utolérhetetlen schuberti hegedű-dallam, és Kelemen Barnabás nagyszerűen kihasználta, hogy a mű már az első pillanatokban lehetőséget ad az előadónak arra, hogy elbűvölje a közönséget. S bár az előadás intenzitása és érzékenysége a későbbiekben is megőrizte az első ütemek varázsát, s nem hiszem, hogy magyar közönség hallhatta tökéletesebb előadásban e kevéssé ismert Schubert-szonátát, a koncert következő számának fénye mégiscsak elhomályosította kissé Kelemen Barnabás interpretációját.

96f00ca5-85ee-4222-a764-2d145700ebd4

Nem tudom, hogy Perényi Miklósnak mi a titka, s nem tudom, van-e értelme e titok mibenlétét boncolgatni. Bejön a színpadra egy frakkba öltözött ember a kezében egy csellóval, meghajol, leül, s amikor végre átölelheti a hangszerét, megváltozik a világ. Egyetlen előadóművészi mozdulata nincsen, mentes minden csellista-allűrtől, a bal kezével fogja a fogólapot, a jobb kezében lévő vonót ráteszi a húrokra, és olyan koncentrációval figyel befelé, hogy kitisztul a levegő a Zeneakadémia Nagytermében. Ránki és Perényi „Arpeggione” szonáta-előadása kapcsán biztosan hosszan lehetne sorolni a kritikaírás közhelyeit: „valódi kamarazene”, „nagyformát világosan kidomborító interpretáció”, „világos artikuláció és frazeálás”, „a schuberti karakterek plasztikus megragadása” – és hasonlók. Csak éppen azt az élményt nem lehet visszaadni, ahogyan ez a két ember eggyé vált a zenével, ahogyan megszólalt Schubert zenéje.

A szünet után Schubert Esz-dúr triója (D 929) következett, a zongorás kamarazene egyik legtöbbet játszott műve. És Kelemen Barnabás csatlakozása Ránkihoz és Perényihez ezúttal csupán annyit jelentett, hogy a cselló hangterjedelme néhány oktávval bővült: a lassú tétel talán legmegrázóbb pontján, amikor a két vonós hangszer a zongora oktávokban mozgó dallamát kíséri, a hegedű és a cselló hangja olyan mértékig összeolvadt, hogy le kellett néznem a színpadra: hárman vannak-e ott még mindig. És éppily megdöbbentő élmény volt az első tétel kidolgozásának virtuóz zongoraszekvenciái fölött megszólaló hegedű-cselló párbeszéd egymásba fonódó dallamainak labirintusában elveszni, vagy a Scherzo-tétel zongora-vonós kánonjának kristálytisztán megszólaló polifóniáját hallgatni.

A koncert csúcspontja azonban a monumentális – majd’ húsz perces – zárótétel volt. Barátai javaslatára Schubert két húzást is eszközölt a kortársak számára túl hosszúnak bizonyuló tételben, Ránkiék azonban a teljes verziót játszották. S előadásukban nemhogy az nem volt érthető, miért kellett Schubertnek húznia ebből a zenéből, de kifejezetten rövidnek tűnt a tétel. Ránki Dezső az újra és újra visszatérő, látszólag egyszerű, de megfelelő tempóban hallatlanul nehezen megvalósítható „cimbalom”-témát káprázatos könnyedséggel játszotta, s minden alkalommal új színnel ruházta fel, a tétel előadását mégsem ez tette felejthetetlenné, hanem az, hogy a három zenész együttműködésében megvalósult a schuberti intenció.

Az Esz-dúr trió zárótételében a folyamatosan visszatérő, megrázóan szép dallam, ahogy formahatárokon átívelve, újra és újra visszatér, a tételt egy idő után átlendíti a zenei szépség elviselhető mértékén. A Zeneakadémia oldalerkélyén ülve azt még fel tudtam dolgozni, hogy Ránki Dezső, Perényi Miklós és Kelemen Barnabás Schubert segítségével kirántanak térből és időből, a Széppel való közvetlen szembesülés azonban egy idő után elviselhetetlenné vált. Azt hiszem, ezt nevezik katarzisnak: ezt az elviselhetetlen boldogságot.

(2005. február 21. Zeneakadémia; Ránki Dezső (zongora), Kelemen Barnabás (hegedű), és Perényi Miklós (cselló) koncertje; Franz Schubert: A-dúr szonáta, D 574, a-moll "Arpeggione" szonáta, D 821, Esz-dúr trió, D 929)