Jenő

A hét jazzlemeze – Jerome Sabbagh: North

2005.02.28. 00:00

Programkereső

Aki figyelemmel követi a spanyol Fresh Sound kiadónál publikáló fiatal szaxofonosok (Steve Lehman, Miguel Zenón, Chris Cheek, Marcus Strickland stb.) munkáit, már első hallásra észreveheti feltűnő eredetiségüket: a label New Talent sorozatába – úgy tűnik – csak azok kaphatnak bebocsátást, akik már megtalálták saját hangjukat, vagy legalábbis jó úton haladnak afelé, hogy mindenki máséval összetéveszthetetlen soundot dolgozzanak ki maguknak. Jerome (sőt: Jérôme) Sabbagh North című lemezét hallgatva ugyanez az érzésünk támad.
8104a425-db4e-4bf0-b6f1-5881dcb77035

Amikor egy, a pályája első szakaszában járó szaxofonos (vagy más, népszerű hangszeres) lemezét hallgatjuk, szinte ösztönösen próbáljuk valamiféle imaginárius zenetörténeti koordinátarendszerben elhelyezni. E képzeletbeli teret mi alkotjuk magunknak, illetve azoknak, akikkel rendszeresen eszmét cserélünk a műfajról: szüleményünket dátumok, nevek, stílus- és formációnevek, illetve ezek bonyolult viszonyrendszere működteti, s e tér határait természetesen zenei műveltségünk jelöli ki. Jerome Sabbagh tenorjátékát hallgatva tehát ösztönösen a fogódzókat keressük: hol, kinek a lemezén hallottunk már hasonló frázisokat, melódiákat, zenei fordulatokat, mennyiben emlékeztet a technika vagy a megformálás Hank Mobleyéra, esetleg John Coltrane-éra . Ám az 1973-ban Párizsban született szaxofonos zavarba ejti hallgatóit: játékával minduntalan arra figyelmeztet, hogy a kóros klasszifikációs kényszerrel nála semmire se megy a közönség. Zenéjének ő, illetve quartettje az egyetlen lehetséges fokmérője. S minél tovább hallgatjuk a Northt, annál komolyabban vesszük a néma figyelmeztetést. Sabbagh zenéje minden hallgatással mélyebbé, mind többértelművé válik, s a jelentésgazdagodás nem csupán az egyes számokkal való közelebbi megismerkedés függvénye, hanem a hallgatónak az a benyomása támad, hogy a CD egészének feszes, paralellizmusokra és kontrasztokra épülő kompozíciója van. S itt persze nem csak a szaxofon végig jellemző tiszta intonációjára és/vagy a kíséret bravúrosan egyéni megoldásaira, esetleg a tömörségük ellenére parádés szólókra kell gondolni. Ezek mind fontos karakterisztikumai a lemeznek, de talán ezeknél is fontosabb az, hogy a komponista Jerome Sabbagh minden egyes szerzeményét olyannyira egyedivé csiszolta, hogy nem csak „bármi más zenétől”, hanem a lemez többi darabjától is erősen különbözzön. Keresve se találhatunk például két eltérőbb szerzeményt, mint a szinte másodpercre azonos hosszúságú Extatik Eztetik és a <iyNot Quite Blue.

A North, mint minden jó zene, gondolkozásra készteti hallgatóját. Felveti például azt a kérdést is, hogy egy efféle lemezen, ahol a másik szólistának, a gitáros Ben Mondernek legalább olyan fontos szerep jut, mint a zenekarvezetőnek, mégis mi indokolja, hogy Sabbagh neve kerüljön a borítóra. A választ a kompozíciókban kell keresni. Csupa Sabbagh-szerzeményt hallunk, s megkockáztatható, hogy a muzsikus zeneszerzőnek még eredetibb, mint előadóművésznek. Következésképp a North mindenekelőtt a komponista Jerome Sabbagh lemeze, aki „mellesleg” egyedi hangú szaxofonos is. Reflektív balladajátékosnak (Follow the Light), egy modern standard szólistájának (Trip), „out” szerzemények előadójának (Indian Song) és távolról az ECM lírizmusát idéző „folk”-szaxofonosnak (Hymn) egyaránt jelentős, s ezzel még korántsem soroltuk fel e sokoldalú muzsikusalkat összes jellemző vonását.

Sabbagh húsz éves korában áttelepült az Egyesült Államokba, ahol többek között Dave Liebmannél és George Garzonénál tanult. 1995 óta New York-ban él. Eddigi munkássága elsősorban kísérőszerepekből állt (Seamus Blake, Elisabeth Kontomanou, Pablo Ablanedo stb.), a North ugyan nem az első saját lemeze, valójában azonban mégis az, hiszen csak a Northszal lépett ki a nagyobb nyilvánosság elé. Quartettjével mintha megtalálta volna a tökéletesen rászabott hangzást. Joe Martin elsőrangú kiszolgáló bőgős; Ben Monder – erről már esett szó – az egyik legeredetibb hangú mai gitáros, aki minden stílusban virtuóz; a huszonkét éves Ted Poor dobjátéka pedig szinte külön cikket érdemelne. Hol egy „oldtimer” dobszólóval, illetve hagyományosan swingelő kísérettel, hol viszont rockos vagy éppen fúziós-funky ütőjátékkal hívja fel magára a figyelmet. Nem véletlen, hogy kivételes képességeire már Chris Potter és Cuong Vu is felfigyelt.

Minden kalandvágyó jazzhallgatónak bátran javasolható, hogy elkísérje a négy tehetséges muzsikust északra tartó utazásukon.

(Jerome Sabbagh: North; Jerome Sabbagh (tenorszax); Ben Monder (gitár); Joe Martin (bőgő); Ted Poor (dob); Fresh Sound New Talent, 2004)