Emma

„Ki nem énekel, ne is igyék!”

2005.02.28. 00:00

Programkereső

A Banchieri Énekegyüttes nagysikerű hangversenyt adott a Magyar Tudományos Akadémia Roosevelt téri Dísztermében február 25-én este. A megszokottól eltérően nem hatan, hanem heten léptek a közönség elé. Az egyik szoprán, Földesi Ildikó ugyanis láthatóan másodmagával a hasában érkezett.
c437d0b0-4ef2-4a42-814f-a738d839fb9b

A koncert énekkel kezdődött, a művek között pedig Szabó Soma konferált beavatottan, és mégis közérthetően. Az előbbit a hangulat megteremtése, az utóbbit pedig a hallgatóság útbaigazítása miatt tartom nagyon jó ötletnek. Thomas Tallis Salvator mundi című áhítatos darabjában, majd az azt követő Giaches de Wert kromatikus motettában jól elkülöníthetően rajzolódott ki az énekesek hangja. Az este folyamán pedig lassan kibontakozott a hat tag hangszínskálája.

Földesi Ildikó biztosan csengő, fényes, néhol azonban kicsit torkos hangon énekelt. A másik szopránnak, Major Olgának az arca és a hangszíne is - mosolygós. Volt benne valami édes, a szó eredeti értelmében vett infantilis derű. Leányvári László kontratenor falzettja áttetszően világos és tiszta volt, jól alkalmazkodott akusztikus környezetéhez, viszont szólómotívumok indításánál helyenként kicsit erőtlennek tűnt. Szilágyi Szilárd tenorja kiegyensúlyozott volt a felsőbb és az alsóbb regiszterekben egyaránt. Szabó Soma bariton és Nagy Gábor basszus egyaránt bársonyos hangszínen énekeltek, az előbbi kicsit hajlékonyabban, az utóbbi kicsit puhábban.

Az összhangzás pedig: érzékeny, tiszta, arányos és mindig stílusos. És tipikusan magyar – elsősorban az idegen nyelven énekelt művek jellegzetes hangzóinak kiejtése miatt. Mióta azonban a XXI. Bartók Béla Nemzetközi Kórusversenyen Debrecenben egy török kórustól olyan Kocsár-interpretációt hallottam, hogy a lábam is földbe gyökerezett, úgy gondolom: az akcentus hiányosságai teljesen eltörpülnek a kifejezés erejéhez képest. Amiből nem volt hiány február 25-én a Roosevelt téren sem.

Az este legmegkapóbb pillanatai a karácsonyi ízelítő, Vittoria: Pastores loquebantur című darabja után, Orlando Gibbons: Drop, drop, slow tears című művében születtek meg. A virágzó polifóniát felváltó eszköztelen homofónia puha piano akkordjaira megállt a teremben a levegő. Muszáj volt felnézni a műsor prospektusából, abbahagyni a láblóbálást és minden érzékszervvel az együttes felé fordulni. A szuggesztivitás nem csak a hangszínből és az átélésből fakadt, hanem abból is, hogy a közönség egy pillanatra megsejthette, milyen az igazi kamarazenei szimbiózis. Amikor hat embernek már meg sem kell mozdulnia, egymásra sem kell néznie, mégis teljesen egyszerre fejezi be a mássalhangzókat, és a szó szoros értelmében együtt lélegzik.

Nem csak a komoly, hanem a vidám hangvételű darabok is nagy sikert arattak. Hassler Ihr Musici, frisch auf! című kis szösszenetének fő mondanivalóját körülbelül a címben foglaltak szerint lehetne összegezni: „ki nem énekel, ne is igyék”. Nem csak a hangi poénok, hanem az együttes tagjainak mulatságos, harangot, féltékeny férjet utánzó gesztusai is nevetésre ingerelték a közönséget Ludwig Senfl, John Bartlet és Huan del Encina szerzeményeiben. A hallgatóságon kívül láthatóan a két szoprán is élvezte az egymásra lépő szekundok rivalizálását Hassler Ach weh des Leiden című darabjában. Az est első felét két, egymástól eltérő karakterű, de intonációs szempontból egyaránt kényes Gesualdo madrigál zárta.

A műsor második felében magyar szerzők művei következtek. Orbán György Shakespeare-feldolgozása a jól bevált recept szerint mutatta be a bolond halálhívó fájdalmát a Vízkeresztből. Ez a könnyed, ritmikus hangvétel a Paprikajancsi szerenádjához sokkal jobban passzolt! Farkas Ferenc Alkonyát és Petrovics Emil Ördögtáncát valaha a Banchieri Énekegyüttessel hallottam életemben először, így ez a két mű most is nagy hatással volt rám. A hat énekes előadásában az előbbi ábrándos helyzetdalként szólalt meg, az utóbbi erotikus akkordokkal kikövezett út volt a pokolba. Kocsár Miklós Mégis mondom Damion című szerzeménye volt az egyetlen az est folyamán, amiről azt éreztem: azért nagy vegyeskarral mégis jobb. Hiányzott belőle a zsolozsmázás, az ismételgetés tömege.

A szórólapon nem szerepelt Paul Drayton neve, aki a szerény Mestermű címmel a zenetörténetet próbálja hangokban kifejezni. Az eredetileg négyszólamú darabot Szabó Soma szabta az együttesre. Az eredmény nem fércmunka: az együttes sok derűs percet szerzett a közönségnek. A szövegi viccek mellett számomra az a pillanat volt a legmulatságosabb, amikor egy Johann Strauss-os stretta záróakkordja szétcsúszott - és a ferde tükörben Debussy vált belőle. A hosszas unszolás eredményeképp elhangzott két ráadásszám szintén az együttes vezetőjének átirata volt. Ahogy Szabó Soma az este elején ígérte, a program színes keresztmetszetét nyújtotta a Banchieri Singers repertoárjának. Csak azt furcsállottam, hogy névadójuk egyetlen szerzeménye sem hangzott el.

A jó két órás műsort állva végigénekelni nem lehetett könnyű feladat a nyolcadik hónapban! Még akkor sem, ha Földesi Ildikón fáradtságnak nyoma sem látszott, vagy hallatszott. A további ráadásokat követelő közönség is átérezte ezt. Amikor a sokadik meghajlásnál búcsút intett az énekesnő, a hallgatóság sem erőszakoskodott tovább. A Banchieri Együttes pedig nyugodt szívvel ihatott valamit – éneklés után.

(2005. február 25. MTA Díszterem; A Banchieri Singers koncertje; Tallis, Wert, Victoria, Gibbons, Palestrina, Hassler, Senfl, Encina, Lassus, Bartlet, Gasualdo, Orbán, Farkas, Kocsár, Petrovics művei)