Gyöngyi

A fogmegmaradás törvénye

2005.03.01. 00:00

Programkereső

Legjobb az egyenes út, megmondom hát úgy, ahogy van: beteg vagyok Andrea Bocellitől. Ahogy átveszi a világ vezető énekese posztot a három tenortól, holott minden, csak nem az, másodosztályú, kis hangú tenor, akit ravasz technikákkal beadtak a jónépnek, ő a mi szeretett fiunk, őt hallgassátok.

Ehhez képest még el sem kezdődött a koncert, és az ember előítéletei felülvizsgálatára kényszerült. Mert majdnem tele volt a sportcsarnok, és nagyon különböző emberek ültek oda, hogy meghallgassák a vak énekest. Cicalányok és kandúrbandik, feszes pólós erőemelők és elmagányosodott ötvenes asszonyok, vidékről fölutazott nyugdíjasok, akiknek komoly anyagi terhet jelentett a két jegy beszerzése, és nadrágszíjukat a pocak alatt szorosan meghúzó jampecok, akik már nagyon régen ismerik a dörgést. Talán nem azt érdemes firtatni ezek után, hogy mit nem tud Andrea Bocelli, hanem azt, amit tud: sok ezer embert rávesz arra, hogy üljön le zenét hallgatni. Sok ezer embernek súgja a fülébe, hogy azért valami van, ami több, mint a dudálás a forgalomban, a lökdösődés a piacon és a zsebtolvajok figyelése a hetes autóbuszon. Bocelli hangjában van valami emelkedett és vigasztaló, az első lépés a mennyország felé. Na jó, ez talán túlzás, de az első lépés a föld fölött.

Van azonban a hangnak más szerencsés tulajdonsága is: jól bírja a mikrofont. Nyilván ez az oka Bocelli sikerének, az orgánum, különösen ez a valóban szép középfekvés jól szólal meg a hangszórókból. Sokkal jobban, mint a maga valóságában, de hát arénában vagyunk, úgyhogy a természetes hang most nem számít. Bocelli pedig nápolyi dalokat és népszerű operarészleteket ad elő. Szigorúan véve alig értékelhető, amit tesz, meglehetősen szürkén és kifejezéstelenül adja elő a műveket, az egyetlen valóságos izgalmat a tempóingadozások jelentik. Mivel az énekes nem tudja a karmestert szemmel követni, néha megpróbálja a maga tempóját végigvinni, de közben hallja, hogy a zenekar egy kicsit máshol tart, úgyhogy várni kénytelen. Vannak nyaktörő pillanatok, az Ave Maria hol nekilendül, hol elakad, sorról sorra változik a tempó, de a koncert többi része ennyire azért nem ijesztő. Leszámítva azokat a perceket, amikor a meghívott szoprán énekesnő, Paola Sanguinetti ragadja magához a mikrofont. Mert ő pont Bocelli ellentéte, régiesen hangzó, operaáriázó aszszonyka, akinek az orgánuma csak fájdalmasabbá válik az erősítéstől, így még a legkeményebb rajongóknak is átvészelendő időszak az ő pihentetésnek szánt közreműködése.

Bocelli azonban adja, amit tud, Tosti-dalok, Puccini-részletek, és szeretik érte. Szeretik a hangjáért, a kiszolgáltatottságáért, a mosolyáért; amíg a pódiumon van, a közönség nagyobb részében gyöngéd érzelmek ébrednek. Bocelli által magunkat tudjuk megszeretni, és még a bérgyilkos is azt mondja magának, hogy a fenébe, talán mégsem vagyok annyira rossz ember.

A félkomoly program után jutalomfalatként két újabb dal a San Remó-i dalfesztivál stílusában, legvégül pedig a Con te partiro, amit diadalmas nyerítéssel vesz tudomásul a nagyérdemű. Ami azt illeti, tényleg jobb, mint egy foghúzás.