Nándor

Soros kapcsolás – Bartók, Menuhin, Tetzlaff, Andsnes

2005.03.02. 00:00

Programkereső

Vajon mi sül ki abból, ha összeeresztenek két, szólókarrierje csúcsán álló kitűnő fiatal zenészt, hogy közös felvételt készítsenek? – merült fel bennem a kérdés Christian Tetzlaff és Leif Ove Andsnes kiadványát a kezembe véve. Esetükben lenyűgöző kamaramuzsikálás. Christian Tetzlaff hegedű- és Leif Ove Andsnes zongoraművész a szonátairodalom két kiemelkedően igényes darabját választották tavaly megjelent albumukra: Bartók két, hegedűre és zongorára írt Szonátáját.
715a5ae5-903a-44ec-92ad-5dec5922b5b1

Az I. Hegedű-zongora szonáta Allegro appassionato tétele rögtön rávilágít mindkét művész erényeire. Ebben a tételben a hangszerek saját tematikus anyagukkal birkóznak, nem veszik át egymástól a motívumokat, hogy kidolgozzák őket, mégsem beszélnek el egymás mellett. Leif Ove Andsnes átütő erővel játssza a súlyos akkordokat, azonban nem nyomja el kamaratársát sem hangerőben, sem pedig kifejezésben. Az előbbi persze egy stúdiófelvételnél nem kizárólag a zongorista érdeme. Az utóbbi viszont feltétlenül. Christian Tetzlaff pedig azzal a fajta, általam nagyon kedvelt „keresetlen” hangképzéssel játszik, amelynek hallgatása közben az ember nem gondol arra, milyen komoly munka is van mögötte, csak ámul a zene szolgálatába állított hegedűhang természetes fölényén.

Az Adagióban szinte nem is venni észre, mikor kapcsolódik be a zongora a hegedűszóló mondanivalójába, annyira ugyanazt játsszák. „Mindjárt az első hangoknál elektromos áramkör jött létre köztünk, kötelék – lelkeket egybekapcsoló bensőséges kötelék –, amely mindvégig erős és szilárd" - emlékezik Yehudi Menuhin arra az alkalomra, amikor először játszotta Bartók előtt ezt a művet. Az áramkörbe hallhatóan bekapcsolódott Tetzlaff és Andsnes is.

Andsnes a norvégiai Karmøyban, Tetzlaff pedig Hamburgban született. A harmadik tétel interpretációja rácáfol minden sztereotípiára, amely az északi népek „közismert” hűvösségével kapcsolatos. Robosztus és nekikeseredett az Allegro indítása, magyarosan sírva vígadó. Christian Tetzlaff a tétel mélyebb fekvésű részein mintha brácsán játszana.

A II. Hegedű-zongora szonáta elgondolkodó hangulatban indul. Szabad improvizációs formája Christian Tetzlaff és Leif Ove Andsnes előadásában mintha tényleg a pillanat szülötte lenne. A kéttételes mű Allegrettójában ismét a táncos karakterjegyek jutnak érvényre, ha nem is olyan mindent elsöprően, mint az I. Szonáta fináléjában.

„Van egy új munkám: egy szonáta csak hegedűre melyet Ashville-ben írtam Menuhin számára. Nov. 26-án játszotta newyorki előadása során, csodálatos produkció volt. 4 tételből áll és kb 20 percig tart. Féltem, hogy túl hosszú lesz; képzelje: 20 percen át csak hegedűt hallgatni. De egészen rendben volt, legalább is az én számomra.” (Bartók Béla Wilhelmine Creel asszonynak, 1944. december 17.)

Bartók utolsó befejezett műve masszív alkotás, az utókor aspektusából nézve testamentum értékű. A szólószonáta műfaja stílustól és kortól függetlenül mindig magával hozza a hangszer maximális lehetőségeinek kiaknázására való törekvést. Éppen ezért hegedű-megmérettetések kedvelt versenyanyaga a darab I-II. vagy III-IV. tétele. Előfordul azonban, hogy a virtuózokat két vállra fekteti ez a nehézsúlyú mű.

Christian Tetzlaff viszont úgy játssza, hogy semmi bajunk azzal: „20 percen át csak hegedűt hallgatunk”. Ebben az előadásban nem hosszú a darab, pedig Tetzlaff bőven hagy időt a zenei eseményekre: tagol, értelmez, levegőt vesz. És az egész mégsem szájbarágós, hanem kifejező. A Tempo di ciaccona hangvételét nagyon jól eltalálja: nem túl komolykodó, inkább őszintén magasztos. Szinte kikaparja a húrokból a Fúga főtémáját, erőteljes, mégis nemes hangon. A tétel végén a téma felkiáltójel-szerű újbóli megjelenését nem emeli ki feleslegesen. A Melódia két síkját, a szordínós pentaton népdal-szerűt és az öntörvényűen tekergő anyagokat egy vonallá húzza össze a hegedűművész. A sirató jellegű középrész alatt szinte látni a mély szakadékot, amelyen átível. Ebben a tételben a legfeltűnőbb, amikor hallatszik a „gépzaj”: a művész kopogó ujja a fogólapon. Ez azonban nem zavaró, csupán az élő előadás atmoszféráját kölcsönzi a felvételnek. Az utolsó tételt az előírt kb. 96-os tempónál gyorsabbra veszi. Nem sokkal, 4-6 metronómszámmal, de ez épp elég ahhoz, hogy a Presto feszültséggel terhes és virtuóz elemei domináljanak a táncos jegyekkel szemben. A tétel indításakor mintha a stúdióba tévedt légy zümmögését hallanánk… Christian Tetzlaff hihetetlen könnyedséggel játssza a kvintpárhuzamban visszatérő főtémát; mintha csak bekapcsolta volna a kvint kopulát az orgonán.

Bartók így szólt Yehudi Menuhinhoz az I. Hegedű-zongora szonáta I. tétele után: „Mindeddig azt hittem, hogy egy művet csak akkor adnak így elő, mikor szerzője már régesrég halott.” Bartók halott. Az áramkör azonban megszakíthatatlan.

(Bartók: Violin Sonatas; Leif Ove Andsnes (zongora), Christian Tetzlaff (hegedű); Virgin Classics 45668)