Gyöngyi

Csellóközelben

2005.03.03. 00:00

Programkereső

Perényi Miklós mostanában előszeretettel játszik hangversenyein nem gordonkára, hanem „csellóközeli” hangszerekre komponált műveket. A múlt héten Schubert Arpeggione-szonátáját, február utolsó estéjén pedig Bach Gambaszonátáit hallhattuk előadásában a Zeneakadémia Nagytermében. A 28-i koncerten zongorista partnere Szokolay Balázs volt.

Vannak, akik rosszallóan húzzák a szájukat, ha a Bach gamba-csembaló szonátákat zongorán és gordonkán vagy brácsán hallják. A hétfői hangversenyen azonban ismét bebizonyosodott: a stílus és az átélés nem instrumentum kérdése. Hanem művészi kvalitásé.

A műsort nem Bachhal, hanem Beethovennel kezdték. A Júdás Maccabeus egyik témájára készült variációsorozat nem tartozik azon művek közé, amelyeket szerzője érdemesnek talált opus-számmal ellátni. Ennek ellenére Perényi Miklós és Szokolay Balázs interpretálásában gusztusos kis koncertdarab vált belőle, nem überelve persze mondjuk az op. 69-es Cselló-zongora szonátát.

811bdf6d-f50f-4b32-8b9e-6f466d86e24d

Egész más tónussal gordonkázott Perényi Miklós a Bach-szerzeményekben. A különbséget megfogalmazni nehezen lehet, hiszen mindkét hangszín érzékeny volt, természetes, élő és manírmentes. A barokk művekben talán könnyedebben játszott, mintha kevésbé lett volna „benne” a hangszerben. Szokolay Balázs zongorájának érzékeny hangja ennek ellenére nem nyomta el, pedig (talán a rádiófelvétel miatt?) a teteje teljesen ki volt nyitva. Ha akadtak is olyan pillanatok, amelyekben a cselló kevésbé hallatszott, soha nem szorult a háttérbe, jelenléte mindig eleven maradt.

Két elképzelés találkozott a Zeneakadémia színpadán február 28-án este. Találkoztak. Tehát nem mentek el egymás mellett, nem fordítottak hátat egymásnak és nem is álltak harcban egymással, de hallhatóan különböztek egy kicsit. Nem zavaróan, csak észrevehetően. Nem egy kamarapáros, hanem két művész játszotta – ugyanazt a művet.

A legihletettebb pillanatok mégis azok voltak, amikor a két elképzelés, a két egyéniség egymásra talált. Például a G-dúr szonáta harmadik tételében. A végtelenbe mutató zenei folyamat motívumai mint esőcseppek követték egymást a legteljesebb összhangban és a legfinomabb pianóban. Nem is mert köhécselni senki az utolsó két tétel között; a közönség lélegzetvisszafojtva várta a folyatatást. Számos másik mellett ilyen kiemelkedő momentum volt még, amikor a D-dúr szonáta utolsó tételében a virtuóz zongorakadencia után ujjongva berobbant a cselló.

A g-moll darab kicsit zaklatottan indult, Perényi Miklós ugyanis a műsorvégi két Beethoven-műre, a Varázsfuvola-változatokra készült mind kottával, mind pedig lelkileg. Hamar helyrezökkent azonban a rend és a barokk hangképzés. De a kottalapokkal nem csak neki volt afférja. További derültséget okozott a teremben a lapozó néhány malőrje, amikor a kettősvonal után továbbfordította a kottát az üres oldalra, vagy amikor megreptette az egyik lapot.

A g-moll szonáta utolsó tételének sötét tónusú záró hármashangzat-felbontása után nem esett jól a Beethoven F-dúr variáció elejének játszi könnyedsége. Utólag túlzásnak tűnik, de abban a percben arra emlékeztetett, mint amikor valaki komolyan megfontolandó dolgokról beszél, majd hirtelen inkább az időjárásra tereli a szót.

De az is tud érdekfeszítő lenni, ha úgy adják elő. Márpedig Perényi Miklós és Szokolay Balázs ráirányította a figyelmet a két darab minden apró gesztusára és különlegességére.

(2005. február 28. Zeneakadémia Nagyterem; Perényi Miklós és Szokolay Balázs hangversenye; Beethoven: Variációk a Júdás Maccabeus egyik témájára, WoO 45; Bach: Gambaszonáták, BWV 1028, 1027, 1029; Beethoven: Változatok a Varázsfuvola témáira, op. 66)