Gyöngyi

Kovács Dénes

2005.03.12. 00:00

Programkereső

Pár napja eltemették Kovács Dénes hegedűművészt.

Valójában ő már korábban eltávozott innen.

Valaki azt mondta a gyászolók között: az a legszomorúbb ebben a halálban, hogy már senki sincsen, aki örülne neki.

Kikopott ebből a zenétlenedő világból.

És nemcsak a kegyetlen, elnémító kór, Babits és Kosztolányi halálos betegsége okozta, hogy a végén magára maradt, hogy elfogyott körötte minden éltető közeg.

Kovács Dénes két úr szolgája volt.

Az egyik volt a muzsika, a másik a Zeneakadémia.

A pesti Zeneakadémia, az ország legszebb épülete, amely Kovács Dénesnek kisgyermekkorától otthona volt, amelyet rektorként felvirágoztatott, amelyben hihetetlen intenzitással, fegyelemmel tanított negyvenhét éven át, ez a Zeneakadémia - mondjunk csak ennyit - nincs valami fényes állapotban. Szimbolikus, hogy a pótportások számára egy valami rendőrségi fogdából leselejtezett furnér írósztalt löktek az épület csodálatos szentély-előterébe.

A nagy figurák, ha vannak, külhonban élnek. Az itteniek is Japánba ingázva kénytelenek megkeresni a betevőt. Őket meg a diákok keresik. Ha keresik.

Kovács Dénesnek órája csak akkor maradt el, ha külföldön turnézott éppen. De helyettesítésről ő akkor is mindig gondoskodott. Tanárként soha nem felejtette el, hogy a tizenegy gyermekes szolnoki szegény család csodagyerekeként évekig fizikai munkával kellett eltartania magát. Az Operaház egykori koncertmestere soha nem sztárokat nevelt, hanem hegedűsöket.

Merthogy maga is az volt.

Igaz, ő a huszadik század egyik legnagyobbja. Három-négy között az egyik. Ha idejében disszidált volna, például 1955-ben, amikor megnyerte a londoni Flesch-versenyt, akkor tudná is róla mindenki ezt. Akkor jöhetett volna haza nagy kegyesen.

Technikája tökéletes volt, mert a technikát nem tekintette technikának. Eszköznek tekintette azt csupán. "Nem phrobléma", mondta jellegzetesen, és már mutatta is, hogy nem az. Neki nem is volt az. Hegedűhangja szárnyalt és hatalmas volt. Ha annak kellett lennie. Mert Kovács mértéket ismert. Nem magát adta elsődlegesen, hanem Bachot, Vivaldit, Mozartot, Beethovent, Brahmsot, Bartókot.

Ő valóban tolmácsolt. Tolmácsolta a muzsikát, a szerző mondandóját.

Pontos volt mindig és mindenben: a tolmácsolásban, az órakezdésben vagy jellegzetes kölnijének megválasztásában. Tanítványai a portához lépve egy szippantásból megállapították, hogy a Tanár Úr megérkezett-e már.

Bejárta a világot, az irodalom minden számottevő opusát lemezre vette. Reméljük, az ő felvételeit nem hányják szemétre legalább.

Bejárta a világot, de itthon szolgált.

A művész életét szolgálatnak tudta. Missziós ténykedésnek. Keresztnek, amelyet cipelni kell. Föl kell áldozni érte ezt és azt.

Mindazonáltal szeretett jól élni, és adatott is számára pár szép évtized.

Szeretett inni, enni, szerette a szép hölgyeket, ragyogóan főzött.

Humora elképesztő volt, de tanórán nem ismert tréfát, viccet, akkor nem volt hülyéskedés soha.

Nem volt semmije. Se háza, se nyaralója, se autója, se mása. Csak az az egy rongyos kis szabadsága.

Mindig tökéletes eleganciával öltözködött. Nyakkendőjének, ingének, zakójának színe szigorún harmonizált. Borostásan őt házon kívül nem látta ember. Kalapban járt. Nem nagy karimás "művészke" kalapban. Finom, elegáns, puha polgáriban. Az utolsó kalaposok közül volt való. Kihalt ez a faj is, a kalaposoké.

Egy olyan korból maradt itt, amelyben hegedűsök még abban a hitben hegedültek, hogy a hegedüléshez elég hegedülni.

Büszke, méltóságteljes hegedűs volt. Puritán, marketingtelen. A mai világban idegen tehát.

Van a hangszereknek is személyességük. A csellót, a hárfát át kell ölelni. A zongorával szervülni kell. A hegedűvel ki kell állani. Az egy kiállós hangszer.

Ezt nem adhatja hangfelvétel soha vissza.

Ahogy ő a pódiumon állott a hegedűvel.

Élt, halt vele, itten.

Temetésén nem voltak sokan. Igaz, hideg is volt. A szertartást tévékamera vagy miniszter nem zavarta.

Lehullt, mint az őszi falevél, mondotta sírjánál a pap.

Hogy ezt az eredeti fordulatot ő, a megboldogult hogyan kommentálta volna, senki se tudja.

De aki ismerte őt, az sejti.