Gyöngyi

A hét jazzlemeze – Darek Oleszkiewicz: Like A Dream

2005.03.14. 00:00

Programkereső

A jazzkritikus rengeteg lemezt meghallgat, s a nagy számok törvénye alapján nagyon sok jó zenét is hall. Néha még az is megadatik neki, hogy olyan muzsikákkal ismerkedjen meg, amelyek már első hallásra klasszikusnak hatnak: a maguk nemében majdnem tökéletesek. Amikor efféle remeklést keresek az utóbbi hetekben hallott lemezek között, azonnal (és kizárólag) a Like A Dream jut az eszembe.
380e3a89-d5a0-4524-bea8-6acd903a5580

Lelkendező véleményem nem a lengyel jazz iránti heves érdeklődésemből fakad, bár nem tagadom, hogy Włodzimierz Nahorny Heartja, az Astigmatic, a Music For K, a Balladyna vagy az Urbaniak-Constellation máig a kedvenc lemezeim között van. Az is igaz, hogy amikor lengyel nevet fedezek fel az amerikai muzsikusoké mellett, rögtön kíváncsibb leszek a zenére, mint addig. A Like A Dream iránti tiszteletem és szeretetem azonban – úgy érzem – független minden, lengyelek iránti pozitív elfogultságomtól. Ez a lemez önértéke miatt érdemel figyelmet.

Darek Oleszkiewicz nevével először Charles Lloyd The Water Is Wide-ján találkoztam: a borítóra rá sem írták mint közreműködőt, csak a lemezhez mellékelt füzet tudósított róla egy apró betűs megjegyzéssel, hogy a Prayer című számban ő bőgőzik. Később hallottam játszani Anna Maria Jopek és Pat Metheny közös Upojenie című albumán, valamint Brad Mehldau Largoján. Standard életrajzából megtudtam: tizennyolc évesen kezdett csak bőgőzni, első jazzdíját Krakkóban nyerte 1983-ban, Jan Ptaszyn Wróblewski quartettjében kapta első komolyabb megbízatását, 1988 óta él az Egyesült Államokban, ahol a CalArts ösztöndíjának köszönhetően Charlie Haden tanítványa lett. Majd 1992 után hangszerének oktatója lett, s ma már a University of California tanára. Mintegy 50 CD-n hallható a játéka. Amerikában (ahol csak Olesnek nevezik, mert a teljes nevét nehéz kimondani) Bob Brookmeyertől Alice Coltrane-ig, Lee Konitztól John Abercrombie-ig, Curtis Fullertől Dianne Reevesig mindenkivel dolgozott együtt. A Like A Dream első saját nevén kiadott munkája.

Aki a borítóra tekintve „ECM-zenét” vár a Like A Dreamtől, nem fog csalódni. A lírai, fekete-fehér, néhol talán szürkével színezett kép a lemezen hallható zene tükre, akár a belső borítón látható, magányosan ringatózó csónakról készült felvétel. Oleszkiewicz minden kompozíciója, sőt, minden szólója hordozza ezt a különös melankóliát, amit a müncheni lemezkiadó annyi változatban népszerűsített az elmúlt harminc évben. A lemez első öt darabjában a lengyel bőgős duót játszik Brad Mehldauval, korunk egyik legnépszerűbb jazzpianistájával. A CD-nek ebbe a szegmensébe csoportosította Oleszkiewicz a „mainstream” szerzeményeit. Felváltva szólózik, illetve kísér a két muzsikus, s a szerzeményeket érezhetően mindketten nagy kedvvel, a kölcsönös megértés jegyében adják elő: olyan jól illik egymáshoz a két sound, hogy furcsa lenne, ha nem lenne folytatása az együttműködésnek. Mehldau továbbra is úgy zongorázik, hogy a hallgatóban felmerül a Bill Evans-Scott LaFaro, illetve az Evans-Eddie Gomez párhuzam, de óvok mindenkit a paralel jelenségek túlhangsúlyozásától. Annyi bizonyos, hogy Darek Oles nem csak bőgősnek, hanem komponistának is ihletett, s ez már a lemeznek ebben az első blokkjában is egyértelmű.

Míg Mehldau kontrapunktikus, alkalmasint call-and-response megoldásokat alkalmaz, Oleszkiewicz melodikus futamokkal válaszol neki, s hangszerének fás hangja időnként egykori tanárát, Charlie Hadent idézi. Kristálytiszták, fülbemászóak, jól érthetőek Oles kompozíciói, s néha olyan érzése támad a hallgatónak, hogy már régi ismerősei a szerzemények. Pedig a lemez egyetlen standard számát (You Don’t Know What Love Is) alaposan megújította a két muzsikus: elsősorban a szám ritmikája lett teljesen szokatlan (7/4). E darabot érdemes összehasonlítani Keith Jarrett sokban hasonló interpretációjával.

Csak egyetérteni lehet a Kulturspiegel kritikusával, aki a lemez duófelvételei kapcsán „két romantikus egymásra találásá”-ról beszél, de Rex Butters recenzenssel is, aki viszont két régi barát „bizalmas párbeszédé”-t hallja ki Oleszkiewicz és Mehldau közös felvételeiből. Brad Mehldau egyébként az utóbbi időben szívesen játszik kettesben: a Palmetto kiadónál egész lemeznyi duót publikált Joel Frahm tenorszaxofonos társaságában Don’t Explain címmel.

A Like A Dream második formációjában a Los Angeles Jazz Quartet kíséri a bőgőst. Ismét régi munkakapcsolatról van szó: 4 CD-t publikáltak együtt Oles mostani lemeze előtt, kettőt Lengyelországban, kettőt pedig a Naxosnál. Sajnos csak két felvétel fért bele a quartett-szegmensbe, pedig órákig elhallgatná az ember Larry Koonse és Chuck Manning remek szólóit, illetve a három zenekartag Olest mint komponistát is tökéletesen értő kíséretét. A Precious Moments fájdalmas hangú ballada, mely csak a többedik meghallgatás után tárja fel rejtett értékeit; az 5/4-es Before The Journey már első hallgatásra megkap a maga egészen enyhén népi, illetve latinos ízeivel. Távolról az 1979-es Haden–Garbarek–Gismonti triókat idézik ezek az ECM-atmoszférát árasztó felvételek.

Sok emlékezetes pillanat színesíti a lemez triórészét is, ahol Adam Benjamin zongorázása többször (leginkább a Gift című felvételen) Jarrett-emlékeket ébreszt a hallgatóban. A melankolikus That Nightot a három részből álló Conclusion követi. Természetesen ez a záró szám, amely egy rövid bőgő-zongora intróval kezdődik, s nagy részét a Bennie Maupin tenorjátékával színesített középrész teszi ki. A Conclusion Part Two némileg eltér a lemez többi szerzeményétől: Oles itt is megörvendeztet ugyan egy remek bőgőszólóval, de amikor Nate Wood funky ritmikára tér át – a szaxofonost bevezetendő – , már nem érezzük azt a mélységet és bensőségességet, amitől olyan hamar megszerethető a Like A Dream.

(Darek Oleszkiewicz: Like A Dream; Darek Oleszkiewicz (bőgő); Brad Mehldau (zongora); Chuck Manning (szaxofonok); Larry Koonse (gitár); Mark Ferber (dob); Adam Benjamin (zongora); Nate Wood (dob); Bennie Maupin (tenorszaxofon); Cryptogramophone, 2004)