Salamon

A hét jazzlemeze – Jon Weber: Simple Complex

2005.03.21. 00:00

Programkereső

Valaki azt ajánlotta Jon Weber chicagói zongorista-zeneszerzőnek, hogy bátran vágja túl nagy fába a fejszéjét, s ha már belevágta, döntse is ki a túl nagy fát. Weber megfogadta a tanácsot, bár játékát hallgatva az a gyanúja támad az embernek, hogy a pianista számára egyszerűen nem létezik túl nagy fa. Röviden összefoglalva így keletkezett a Simple Complex.
15543ff2-a7db-4abc-9ddd-f9b9e53b091f

Chicago és a jazz: a képzeletbeli esszétéma kapcsán a legtöbbeknek talán Bix Beiderbecke és a „Chicago-style”, majd Von Freeman, a korai Sun Ra, az AACM, Muhal Richard Abrams, Kalaparusha Maurice McIntyre, az Art Ensemble of Chicago, a fiatalabbak közül pedig Kurt Elling és Patricia Barber jut az eszébe. Ám aki hallotta már játszani a közeli Milwaukee-ból a Windy Townba átszármazott Jon Webert, külön fejezetet szán majd neki a maga jazz-esszéjében. Weber a gyors számaiban, ahol ez világosabban megmutatkozhat, egyedülálló stílussal rendelkező virtuóznak mutatkozik, de lassabb darabjaiban is mélyen meggyőző a játéka. A Simple Complex kizárólag saját szerzeményeket tartalmaz, amelyek közül nem egy a most negyvenhárom éves muzsikus pályakezdő korában keletkezett (esetleg még előbb), mostanáig egy pincében pihent, s várta, hogy szerzője újra felfedezze a benne rejlő lehetőségeket. S a csoda megtörtént. A lemez őssejtjét ezek a sokáig felhasználatlanul heverő teleírt kottalapok jelentették. Miután Weber úgy érezte, némelyik kézirat érdemes az újragondolásra, belekezdett az átdolgozásokba. Csak ezt követően találta meg a „gombokat a kabáthoz”, vagyis az egyes szerzeményeket hitelesen, a szerző szándékaival megegyezően előadó muzsikusokat. Egy dániai utazás alkalmával hallotta Niels-Henning Ørsted Pedersen játékát, akivel még aznap este megismerkedett, és néhány hónap múlva már fel is vették együtt a While She’s Dreaming és a Jolie című darabot. Míg az előbbi magját a Musikalisches Opfer néhány hangja képezi, és Weber e hangokra írt variációi szólalnak meg az albumon, addig a kicsit brazilos Jolie-ban a dán bőgős a tőle megszokott színvonalon szólózik-kísér, de a mindössze négy és fél perces darabba még egy Gary Burton-féle négyütős vibrafonszóló is belefér.

Jon Weber következő kiszemeltje a trombitás csillag, Roy Hargrove volt. A rézfúvósra kemény feladat várt Weber lemezén: egy hangnemváltásokkal teli, a leggyakorlottabb játékosokat is alaposan próbára tevő számban (No More Words) kellett szárnykürtön duót játszania a szerző-zongoristával. Némi vonakodás után Hargrove elfogadta a kihívást, s most a CD egyik legjobb teljesítményével büszkélkedhet: a két muzsikus egy, a szó legjobb értelmében véve artisztikus felvételen kíséri egymást egy harminc hangból álló alap három reharmonizációjában. De nem csak Roy Hargrove homlokán gyöngyözött a verejték Weber szédítő szerzeményeit játszva: a felvételek után a tízből hét felvételen hallható, s így a session egyik kulcsemberének tekinthető Eric Alexander is úgy nyilatkozott, hogy életének legbonyolultabb kottájából kellett dolgoznia. Valószínűleg itt ragadható meg a cím értelme: Weber szerzeményei egyszerre hatnak „mindennapinak” (abban az értelemben, hogy jól követhető témával rendelkeznek) és összetettnek (ha az érthető téma után tovább figyeljük a kompozíció ívét). A cím egyben arra is utal, hogy Weber séta és biciklizés közben szokta kiötleni a szerzeményei alapját képező töredékeket, amelyeket hazaérve papírra vet, s innen kezdve a mű már szinte önmagát komponálja tovább. Röviden: a kigondolás és később az érdemi alkotás fázisát az autodidakta pianista „egyszerű” műveletként (simple) írja le, de azt ő is elismeri, hogy a keze alól csak úgy ömlő zenei gondolatok, az alaphangok variációinak variációi hallatlanul összetett (complex) műalkotásokká állnak össze, melyeket csak elsőrangú zenészek (a már felsoroltakon kívül például Paul McCandless, Avishai Cohen vagy Mark Walker dobos) képesek megfelelően megszólaltatni.

A lelkesedő amerikai és európai kritikák hol az év jazzlemezének mondják a Simple Complext, hol a chicagói zongoristát nevezik ki az év jazzművészének. Mások elsősorban a komponistát tisztelik benne, és szerzeményeit Wayne Shorter, illetve Herbie Hancock legjobb darabjaihoz hasonlítják. A hangszeres virtuozitás bűvkörébe került recenzensek Oscar Peterson és Art Tatum ihletettségét emlegetik Jon Weber játékát hallva. Megint mások beérik a „Chicagóban élő óriás” és – Weber kivételesen gazdag lexikális ismereteire, valamint sok ezer standardet és kvázi-standardet tároló félelmetes memóriájára utalva – a „négy lábon járó enciklopédia” kifejezésekkel. Végül akad olyan bíráló is, aki, kifogyván a zenei hasonlatokból, Mallarmé költészetéhez hasonlítja Weber művészetét. Minden hasonlat reálisan hangzik és minden, felsőfokban beszélő kritikusának igaza van, mindehhez csupán annyit tehetünk hozzá sok ezer kilométerre Chicagótól, hogy a hallgató mégiscsak akkor jár a legjobban, ha elfeledkezve a Jon Weberre ragasztott epitheton ornansokról és a hasonlatokban szereplő tekintélyes személyekről, végighallgatja néhányszor a Simple Complext. Biztosra vehető, hogy ez a zene a maximalista hallgatók igényeit is ki fogja elégíteni.

(Jon Weber: Simple Complex; Jon Weber (zongora); Gary Burton (vibrafon); Diego Urcola (trombita); Eric Alexander (tenorszaxofon); John Ovnik (basszusgitár, szitár); Mark Walker (dob, ütőhangszerek); Roy Hargrove (szárnykürt); Peter Washington (bőgő); Matt Clohesy (bőgő); Paul McCandless (oboa); Niels-Henning Ørsted Pedersen (bőgő); Jonas Johansen (dob, pandiero); Alicia Reneé (ének); Kurt Elling (ének); Kalyan Pathak (tabla); Siri Sonty (tanbura); Avishai Cohen (bőgő); John Moulder (akusztikus gitár); Rubén Alvarez (timbales); 2ndCenturyJazz Records, 2004)