Gyöngyi

Nagy mű – méltó előadás

2005.03.21. 00:00

Programkereső

A Jenufa tavalyi bemutatója óta az Operaház talán legnagyobb vállalkozása Sosztakovics Kisvárosi Lady Macbeth-jének színpadra állítása. Nemcsak azért, mert a huszadik század első felének e két jelentős operája most szólalt meg először Magyarországon, hanem azért is, mert mindkét előadás az utóbbi évek legértékesebb dalszínházi produkciói közé tartozik. Sosztakovics művének budapesti premierjére március 12-én került sor; magam a második, szerdai előadást láttam.

A Janácek- és a Sosztakovics-bemutatót a rendező, illetve a díszlet- és jelmeztervező személye is összefűzi. Vidnyánszky Attila rendezése többnyire szerencsésen egyensúlyoz realista és stilizált színpadi megoldások között. Az első két felvonásban a díszlet alapját képező komor kereskedőház a darab során fokozatosan lebomlik – párhuzamosan a főhősnő lelki és erkölcsi pusztulásával. A ház mögött hajladozó nyírfák a negyedik felvonásban előtérbe kerülnek: ezek nemcsak a természeti környezetet jelzik, de – börtönrácsokként – a szibériai tajgán vonuló elítéltek sorsát is. Az első két felvonás során az Izmajlov-ház előtt, illetve a házban játszódó jelenetek helyszínét szinte minimális eszközhasználattal különbözteti meg egymástól a rendező. Egyrészt bizonyos fényhatásokat alkalmaz e célra, másrészt két forgatható színpadelemet: egyik oldaluk az udvar kerítése, másik oldaluk a hitvesi ágy, illetve egy szobabelső. Egy további példa realizmus és finom stilizáció egyidejűségére: amikor Katyerinának megjelenik a meggyilkolt após szelleme, valóban látjuk a színpadon Borisz Tyimofejevicset, azonban egyszerre három alakban.

Mivel Sosztakovics az egyes képek közé – olykor elég terjedelmes – közzenéket komponált, az, hogy a helyszín megváltoztatása két díszletelem egyszerű elforgatásával egy pillanat alatt, a függöny leeresztése nélkül megoldható, rendezői problémát vet föl. Vidnyánszky a „szabadon maradt” időket némajátékokkal tölti ki, melyek vagy a következő képet vezetik be, vagy folytatják az előzőt. Akszinya „fogdosási jelenetét” így például az udvaron egyre fenyegetőbben gyülekező cselédség képe vezeti fel. Szintén megoldottnak találtam a harmadik felvonás rendőrségi jelenetét keretező két közzene szcenírozását, amelyek így a jelenettel együtt egy hatalmas, groteszk tablót alkottak. A hitvesi ágyat a megfelelő pillanatokban be- és kiforgató lány és fiú egyrészt Katyerina kielégítetlen vágyainak kivetülései, másrészt – erősen stilizált módon – ők játsszák el a nő és Szergej szeretkezését is. Egy pillanatra feltűnnek a darab legvégén, Katyerina öngyilkossága után is, mint az események – ugyancsak stilizált – nézői; ez már azonban számomra indokolatlannak tűnt. A Borisz Tyimofejevics halálát követő közzene, a monumentális passacaglia alatti pantomimet szintén erőltetettnek éreztem: amit ekkor a színpadon látunk, köszönőviszonyban sincs az elhangzó muzsikával.

a546db57-8558-45f7-ba6b-40f2986d033c

Katyerina szerepe különleges állóképességet és koncentrációt igényel. Lukács Gyöngyi remekül birkózott meg a szólam nehézségeivel, nagyformátumú előadása hitelesen keltette életre a tragikus hősnő alakját. Ha valamit mégis hiányoltam a szerepértelmezéséből, az a darab végének kisemmizett, porig alázott, kiüresedett, szinte már „tragédián túli” Katyerinája. Berczelly István Borisz Tyimofejevics szerepében hangilag és színészileg is sikeresen jelenítette meg az erőszakos, félelmetes após figuráját. Vagyim Zaplecsnyij nemcsak a lehengerlő macsót mutatta meg Szergej alakjában, de azt is folyamatosan érzékeltette, hogy a fiú csak megjátssza Katyerina előtt az érző szívű szerelmest. Zaplecsnyij nazális színezetű hangja is kiválóan illett Szergej őszintétlen, negédes stílusához. A férj szerepe jóval hálátlanabb: Sosztakovics zenéje világosan jelzi, hogy Zinovij egy nímand. Kiss Péter mindenesetre jól oldotta meg a szokatlan feladatot. A kisebb szerepeket alakító énekesek közül Gál Erika (Szonyetka), Mitilineou Cleo (Akszinya) és Ionel Pantea (Öreg rab) nyújtott kiemelkedő teljesítményt. A részeges pópát Gregor József jó színvonalon, viszonylag visszafogott színészi játékkal jelenítette meg. Tóth Jánosra ezzel szemben a visszafogottság volt legkevésbé jellemző. A rendőrfőnököt groteszk, szatirikus, szinte már szürreális színekkel és elementáris erejű komikummal ábrázolta. Kovács János pálcája alatt a zenekar igen jó formában játszott, és a kórus is megfelelt a partitúra által támasztott magas követelményeknek.

A szerdai előadás közönsége inkább udvarias, mintsem kitörő lelkesedéssel fogadta a produkciót. Pedig egy nagy mű méltó színvonalú interpretációjával gazdagodott az Operaház repertoárja.

(2005. március 16. Magyar Állami Operaház; Sosztakovics: Kisvárosi Lady Macbeth; km.: Lukács Gyöngyi (Katyerina), Berczelly István (Borisz), Vagyim Zaplecsnyij (Szergej), Kiss Péter (Zinovij), Mitilineou Cleo (Akszinya), Kecskés Sándor (Részeg muzsik), Molnár Zsolt (Intéző), Jekl László (Udvaros), Gregor József (Pópa), Tóth János (Rendőrfőnök), Albert Tamás (Nihilista), Ionel Pantea (Öreg rab), Gál Erika (Szonyetka); rend.: Vidnyánszky Attila; díszlet és jelmez: Alekszandr Belozub; karig.: Szabó Sipos Máté; vez.: Kovács János)