Salamon

Lencsevég – Az Oregon a Millenárison

2005.03.23. 00:00

Programkereső

Álmaim zenekarával kapcsolatban hajlandó vagyok elmenni odáig, hogy pincsikutyát varázsolok a tollamból, amellyel ezeket a sorokat írom (virtuálisan persze!). Rajongóként írok kritikát odaadásom tárgyáról – szánalmas alak. De persze a földi csodák nem tartanak örökké: ezen a koncerten is akadtak apró problémák…
6e54db72-c452-4707-ac4c-fab82efa8afb

Mivel az Oregon együttesről szinte alig tudok objektíven szólani, ezért legalább a legelején nem is próbálok, és inkább elmesélem, hogyan találkoztam vele legelőször. Semmi érdekes nincs benne: egy kis fiókkönyvtárban ajánlották, miután Trilok Gurtu-felvételeket kerestem. Ha igazán jót akarok hallani, amiben játszik, hallgassam meg ezeket. És a kezembe nyomtak három Oregon-lemezt: a 45th Parallelt, az Always, Never and Forevert és a Troikát – immár Gurtu nélkül, ha megfogna az első két lemez varázsa.

Hiába, a csodák mindig végtelen egyszerűséggel történnek meg, és az Oregon a maga nemében, a maga idejében igazi csoda volt. Ez a zenekar megalakulásakor már a hangszerválasztásban megmutatta, hogy a jazz régi-új hagyományait egészen más jellegű hagyományokkal kívánja megbontani. Ralph Towner stílusa klasszikus hat- és tizenkét húros gitáron és zongorán, Paul McCandless szaxofonon, oboán és angolkürtön, Glen Moore a maga 1766-os építésű (!) Klotz mesterbőgőjén a klasszikát oltotta a jazzbe. De nem ám úgy, mint a kortársak, akik azt gondolták, hogy Bach- vagy Händel-kompozíciók szvinges alapjáraton okozzák az igazi katarzist. Nem. Az Oregon a módszert vette át, a klasszikus játéktechnikákat és a kompozíciók jellegzetességeit akarta hozni a 17-18. század kamarazenéjéből, és ez minden addiginál organikusabb fúziót eredményezett, amelyben az egyes szólamok, a téma és a variáció, a dallam és a szóló elképesztően erős, koherens viszonyban áll egymással. Towner szerzeményei gyönyörű, kifejezetten esztétizáló dallamívekkel, telt és gazdag kamara-hangszereléssel születtek. Towner persze nem véletlenül indult el épp ebbe az irányba: a tengerentúlról a bécsi zeneakadémiára szegődött klasszikus gitár szakra a hatvanas években, miután az USÁ-ban zongorát és zeneszerzést végzett, és ezt követően jó ideig helyi historikus kamaraegyüttesek munkájában vett részt.

A zenekar alapítói közül kiemelkedett Collin Walcott, aki a keleti, elsősorban hindusztáni ritmuskultúrával kínálta meg az Oregon egységes stílusát. Walcott tragikus autóbalesete 1984-ben komoly válságot okozott a zenekarnak. Egy év teljes csönd után rukkoltak elő az indiai ütőssel, Trilok Gurtuval, akinek új, sok tekintetben profibb ritmusvázai új fejezetet nyitottak a zenekar történetében. Az Oregon jelenlegi ütőhangszerese Mark Walker.

A szombati koncertre a Millenáris Fogadóban került sor, és nem a Teátrumban, ami némileg meglepett. Úgy gondolom, a helyiség akusztikai adottságai kevésbé méltók egy ekkora klasszishoz. Másrészt, ha meggondolom, hogy a Budapesti Tavaszi Fesztivál ezzel egy időben két nagyon fontos zenei eseményt is kínált a városban, akkor érteni vélem a szervezők óvatosságát. A koncert kisebb technikai pongyolaságokkal kezdődött, az első szám a hangmérnök felé tett heves gesztusok kíséretében telt el, mert a hangzás elmaradt a zenészek igényétől – megint csak méltatlan bánásmód ekkora művészekkel és persze a közönséggel szemben, hogy koncert közben kell állítgatni a hangarányokon. Nem lehetett hallani a bőgőt, a dobot, az arányok kívül-belül egyaránt nagyjából a harmadik számra álltak be. Ezért nagy kár.

Az előadás teljes egészére azt lehet mondani, hogy nem nyújtott maradéktalan élményt. Talán az elvárások voltak túl magasak. Mindenesetre belehallgathattunk a készülő új lemez darabjaiba, amelyekről még stúdiófelvétel sincs – az élmény tehát valóban „szűz”. De a közönség szereti, ha az ismeretlenből sok régi szám, ismerős dallam vezeti ki, amelyeket akár az utcán is dúdolhat. Mert bármennyire is bonyolultak az Oregon harmóniaváltásai, bármennyire összetettek olykor a metrumok, dallamaik mégis annyira gyönyörűek, olyan makulátlan, klasszicizáló igénnyel kidolgozott kompozíciók, hogy azok szinte dalra fakasztják a hallgató szívét. Paul McCandless valami hihetetlen éteri magasságokig tör oboájával, angolkürtjével, szaxofonjával – művészi és fizikai értelemben egyaránt. Elképesztő érzékenységgel képes reagálni minden váratlan zenei szituációra. Ha valaki túl röviden szólózik, ő ott van, betömi a rést, mégsem marad rossz érzésünk, mert nem hiánypótlás, nem foltozás történik; kreatív energia árad szinte minden hangjából.

Glen Moore már réges-régen felülemelkedett a ritmusszekció keretein, és mesterbőgője a kíséret minden pillanatában hihetetlen markáns, önálló színt képvisel az együttes zenei palettáján. Érdekes, hogy míg szólóiban alapvetően lírai és poétikus hangú, addig saját szerzeményeiben mindig van valami fricska, valami polgárpukkasztó humor, amely olykor elutasít minden esztétikai megalkuvást. Mark Walkeren érezhető, hogy ő a legfiatalabb tagja az együttesnek: bár legtöbbször jól idomul a különleges groove-okhoz, az Oregon-témák intim közegétől mégis alapvetően idegennek érzem a hagyományos dobfelszerelést. Kifejezetten szerencsétlen az együttes természetes hangját tablahangú dobszintetizátorral kísérni. Más önjáró ritmusgépek alkalmazása is sterillé teszi a hangzást, amely jóval inkább a különböző etnikus kézidobok, ütőhangszerek kíséretét igényli. Kifejezetten felszabadító volt, amikor Walker olykor félretette az ütőt, és puszta kézzel szólaltatta meg a dobokat.

Ralph Towner, aki Walcott halála óta a zenekar művészeti vezetőjévé emelkedett, új hangszerét, az elektromos „keretgitárt” mutatta be nekünk, amely – szavai szerint – „klasszikus gitár is, meg még valami más” – voltaképpen a modern elektromos „némahangszerek”, hegedűk, dobok pengetős párja. Nem derült ki világosan az újítás mögötti konkrét szándék, nem éreztem előrelépést a MIDI-effektekkel kiegészülő hangzásban. Viszont rettentően hiányoltam tizenkét húros hangszerét, amelyen saját, utolérhetetlen hangjára lelt még pályája elején, és amellyel első elismeréseit aratta jazzes körökben, amikor a Weather Report lemezein játszott szólókat. Kétségeimet tetőzte, amikor megdöbbenve láttam, hogy Towner az egyik pillanatban indulatosan arrébb rúgta az útjában lévő keretgitárt. Nyilvánvaló, hogy nem bánik így a hangszerrel egy olyan művész, akinek alapvető viszonya a zene iránt a színtiszta alázat. Az elektronika még többször kifogott rajta aznap este, a billentyűkön való állítgatás, szabályozás olykor egyszerűen meddő maradt, és egy nagy gesztusú zongoraakkord lett a kínlódás vége.

A zenészek másfél óra után álltak fel először a hangszer mellől, de szerencsére három komoly ráadással ajándékoztak még meg bennünket. Minden apró hiba és gyarlóság ellenére igényes koncertet adott az Oregon zenekar. Sok mozzanata jellemző volt egy harmincöt éve működő együttesre, de az olcsó rutin, a hakni legapróbb jelétől is ment maradt az egész előadás, méltón egy kivételes zenekar szép művészi pályájához.

2005. március 19. Millenáris Fogadó; Az Oregon (USA) jubielumi koncertje; tagjai: Paul McCandless (oboa, szopránszaxofon, fafúvósok), Ralph Towner (akusztikus gitár, trombita, szárnykürt, zongora), Glen Moore (bőgő), Mark Walker (ütőhangszerek)