Gyöngyi

Barbara Hendricks vs. Jazz

2005.03.30. 00:00

Programkereső

Barbara Hendricks imádja a jazzt, aminek nagyon örülök – én is imádom. Én ráadásul Barbara Hendricks-et is imádom. Viszont nem jut eszembe, hogy jazzt énekeljek, mert nem tudok énekelni. Barbara Hendricks nagyszerűen énekel, csak éppen a jazzhez nincsen sok köze, ami persze kizárólag abban az esetben problematikus, ha jazzt énekel. Március 22-én a Nemzeti Hangversenyteremben ezt tette. Sajnos.

Nem értem, hogy egy operaénekes, aki harminc éve – huszonéves korától – méltán a legjelentősebb operaszínpadok sztárja, a legnagyobb karmesterek partnere, miért érzi szükségét annak, hogy kipróbálja magát egy teljesen más műfajban, illetve ha kipróbálja is magát – s a kevéssé autentikus hangzás ellenére „új ruhájában” jól érzi magát –, miért nem szól neki valaki, hogy a jazzhez nem bel canto vibratóra és nem több oktávos hangterjedelemre van szükség, hanem egy sajátos stílus ismeretére, ami ha nem zárja is ki a zenei képzettséget és technikai virtuozitást, nem úgy s nem feltétlenül olyan mértékben igényli azt, mint – mondjuk – az opera.

Áll tehát a színpadon egy végtelenül rokonszenves, fantasztikus adottságokkal – hatalmas hanggal és hangterjedelemmel – rendelkező fekete énekesnő, akiről süt, hogy imádja a jazzt, ám ez a szeretet mintha egyfajta távolságból fakadna. Ahogyan két éneklés között csodálattal figyeli nagyszerű, fiatal zenésztársait játék közben, ahogyan visszahúzódik a zongora biztonságot adó közelébe – instrumentális számok alatt a zongora mögé –, mindez látszólag nem csak Barbara Hendricks zene iránti alázatából fakad, hanem műfajbeli otthontalanságából is. Az egyszerű jazz-standardok értelmetlen kidíszítése különböző oktávokba szétdobott hangokkal; a virtuóz regiszterváltások; a jazz-énekeseknél oly lenyűgöző, hangszerszerű éneklés és improvizációk teljes hiánya; de különösen a folyamatos, gyönyörűen képzett, túlvibrált operai hang az első néhány számban csak feszültséget keltett az emberben, aztán amint nyilvánvalóvá vált, hogy bizony itt semmi nem fog változni a következő másfél órában – fokozatosan elviselhetetlenné vált az este.

Hogy mégsem csupán negatív zenei emlékek kötődnek a koncerthez, az kizárólag a négy fiatal svéd zenésznek köszönhető: a dobos Jonas Holgersson és a bőgős Fredrik Johnson pusztán az óramű pontosságú, magabiztos kíséret miatt érdemelnek említést, a zongorista Mathias Algottson viszont olykor egészen kivételes zenei érzékenységről és fantáziáról tett tanúságot, a nyugodt lélekkel fúvósfenoménnak nevezhető zenekarvezetőt, Magnus Lindgrent pedig méltán tartják nemzedéke egyik legtehetségesebb zenészének: éppúgy otthon érzi magát a klarinéton és a fuvolán, mint hivatalos hangszerén, a szaxofonon, s bár a koncertet indító, meglehetősen érdektelen saját szám nem sok jót ígért, az est folyamán kiderült, hogy hangszerelőnek sem akármilyen. A hál’ Istennek Barbara Hendricks nélkül előadott Lindgren-féle Caravan-feldolgozás az est legizgalmasabb száma volt: a felgyorsított alaplüktetés, a tökéletesen kivitelezett kiállások és az elképesztő fuvolaszóló hallatán Duke Ellington egészen biztosan elégedetten biccentett volna.

01a61be0-a77b-4bbd-8650-e770361a19be

Felesleges kertelni: a négy svéd fiatalember lezenélte a színpadról Barbara Hendricks-et, aki hol kínosan ritmustalan „ciccegéssel” próbálta elfedni a feleslegesen várt énekes szóló hiányát, hol túlfejlett vibrátóinak dzsungelébe menekült a jazz elől, s amint a Mood Indigo alatt épp két oktávváltás között valahol az operatörténet egy bizonytalan pontján lebegett a hangja, Magnus Lindgren klarinétszólója olyan érzékeny kromatikával és ritmikai szabadságában olyan tökéletes stílussal kúszott az énekszólam alá, hogy az már-már udvariatlannak hatott. Az ekként „tálcán kínált” összehasonlítással egy harminc év körüli fiatalember – legyen bármilyen jó zenész is – igazán nem hozhat ilyen kínos helyzetbe egy máskülönben nagyszerű és tiszteletreméltó, nála generációval idősebb énekesnőt.

Hogy a teltházas koncert mindezek ellenére nagy siker volt, nem változtat a lényegen: Barbara Hendricks-nek nem kellene jazzt énekelnie. Legközelebb remélhetőleg nélküle hallhatjuk újra a nagyszerű Magnus Lindgren kvartettet, ő pedig egyszer talán az általa oly magas színvonalon művelt klasszikus műfajokhoz visszatérve tér majd vissza Budapestre.

(2005. március 22. 19:30 Nemzeti Hangversenyterem – Barbara Hendricks és a Magnus Lindgren quartet koncertje; „Jazz Project” – Richard Rogers, Duke Ellington, Cole Porter és George Gershwin dalai; km.: Magnus Lindgren (szaxofon, fuvola, klarinét), Mathias Algottson (zongora), Fredrik Johnson (bőgő), Jonas Holgersson (dob)