Jolán

A hét jazzlemeze – Carla Marciano: Trane’s Groove

2005.04.04. 00:00

Programkereső

Néhány héttel ezelőtt Jukka Tolonen Coltrane–emléklemeze volt „A hét jazzlemeze” témája. Azon az albumon a nagy tenorszaxofonos szerzeményeinek feldolgozásait játssza egy mai zenekar. Ha Carla Marciano is egy hasonló felfogásban fogant lemezzel jelentkezett volna néhány évvel ezelőtt, valószínűleg soha nem kerülne be rovatunkba. Az olasz muzsikus azonban Coltrane-t nem feldolgozza, hanem kiindulópontként, ha úgy tetszik, zsinórmértékként értelmezi. Hozzá viszonyítva teremti meg szuverén s rendkívül gazdag zenei világát. A nehezebb utat választja: jórészt saját kompozíciók belső textúrájába fűzi bele Coltrane–meditációit, amelyek ugyanakkor sosem keltik az utánérzés benyomását. A Trane’s Groove érett és bátor lemez.
ec677e5d-91bb-45b7-8c60-7da856f75d2c

Akkor is fel kellene figyelnünk Carla Marciano zenéjére, ha csupán egyetlen számot, a címadó szerzeményt jelentette volna meg valami válogatásalbumon. A Trane’s Groove a „Coltrane–iskola” legmagasabb rendű, supreme spiritualitását közvetíti a mai hallgatóknak, ily módon a kompozíció jelentősége messze túlnő a lemez nyújtotta kereteken. Transzcendens távlatú, metafizikus transz-zene: igazi katartikus élményt ígér az erre a művészetre fogékonyaknak. Ellentétben sok mai jazz-muzsikussal Carla Marcianóról sem azt nem állíthatnánk, hogy Coltrane–vízióját helytelenül alkalmazva/értelmezve a bálványimádás bűnébe esett, sem pedig azt, hogy nem értve vagy félreértve a szaxofonos szellemi hagyatékát, képrombolásra adta volna a fejét. A salernói hölgy szinte megmagyarázhatatlanul finom érzékkel kerüli ki a veszélyes zátonyokat, s irányítja kifogástalanul kísérő társait az üdvhöz vezető keskeny úton.

A ’60-as évtized „new thing”–nyitásaira emlékeztető bőgőintrót olyan szopraninoszaxofon–szóló követi, ami néha-néha szinte egy misztikus oboistát (Charles Lloydot?) idéz. A kritikus szintén csak felsőfokban tud nyilatkozni a címadó számot követő, s a metafizikai izzást némileg enyhítő >As Usualről, illetve Dario Deidda bőgős Hamlet című számáról, amely a modális Coltrane–zene legjobb napjait idézve afféle „McCoy Tyner-tribute”-nak fogható fel, de Donato Cimaglia poliritmikus dobolását hallgatva akár Elvin Jones előtti főhajtásként is értelmezhetjük, ami itt történik. (A hipnotikus melódia tömör címe természetesen nem a dán királyfira, hanem Coltrane szülővárosára utal.) Könnyű volna azt mondani, hogy a lemez első felében néhol zabolátlannak ható, a dirty soundoktól se visszariadó szaxofonjátékot a Stars Fell On Alabama romantikája ellenpontozza az albumon, de ez nem lenne egészen igaz. Kétségtelen, hogy a Perkins-standard lírizmusa elüt némileg attól, amit addig hallottunk a lemezen, de ha jobban odafigyelünk, itt szintén észrevesszük a Coltrane–allúziókat, még akkor is, ha nem ismerjük a mester 1959 februárjában Cannonball Adderley társaságában felvett interpretációját ugyanerről a darabról. Ha már mindenképpen „kakukktojást” keresünk az egységes zeneanyagban, bizonyára az India’s Mood-ot kell kiválasztanunk. Alessandro La Corte szerzeménye – a várakozásokkal szemben – nem az Impressions nyitószámának (India) variációja, hanem modális zene programozott elektronikával, keleties effektekkel keverve, váratlan törésekkel, amelyek azt az érzetet keltik, mintha több ponton hibás lenne a CD. Ez a szám nem a John Coltrane-t zsinórmértéknek tekintő nemzedék számára íródott. A lemezt záró Bye Bye Trane szaxofon-dob duettjével azonban Carla Marciano mesterien visszakormányozza zenéjét oda, ahonnan elindult. A kör bezárul.

A fentiekből talán kiderült, hogy semmitmondó és felületes volna „Coltrane–reinkarnáció”-nak nevezni a Nápoly közelében élő fiatal szaxofonos nőt, aki viszonylag későn, tizenegy évesen kezdett zongorát tanulni, majd altszaxofonra váltott, és 1991-ben klarinétdiplomát szerzett Salernóban. A máris egyéni hangú művész zenét tanít, vezeti kisegyüttesét és koncertezik, éli a muzsikusok mindennapi életét. A Trane’s Groove első saját lemeze, bár technikáját és a lemezen hallható stílusokban való jártasságát tekintve ez szinte hihetetlennek tűnik. Nem lehet véletlen, hogy a CD-t az avantgarde publikációiról ismert, nagy múltú Black Saint labelcsoport egyik tagja, a DDQ jelentette meg. A hírek szerint szintén a Black Saint fogja kiadni Carla Marciano új lemezét A Strange Day címmel 2005 júniusában. Ha szerencsénk lesz azt is hallani, majd eldől, hogy a szédületes debütáló album után milyen irányban halad tovább az altszaxofonos. Addig is maradjunk annál a tömör és találó megfogalmazásnál, amit Patrick Haond, az EuroClub de Jazz kritikusa adott az olasz muzsikusról: „Jeune, belle, italienne, jouant divinement bien du saxophone, on peut vraiment dire que Carla Marciano est née sous une belle étoile!”

(Carla Marciano: Trane’s Groove; Carla Marciano (alt- és szopraninoszaxofon); Alessandro La Corte (zongora); Aldo Vigorito (bőgő); Dario Deidda (bőgő); Donato Cimaglia (dob); DDQ, 2002)