Emma

Tavaszi karnevál a Művészetek Palotájában

2005.04.08. 00:00

Programkereső

Most is buli lesz? Egy ilyen hangversenyteremben? - kérdem az immár hetvenöt éves kubai dívától. Omara Portuondo a korábbi években ugyan a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon kirobbanó erejű koncertet adott, a szigeten pedig több mint 40 ezer ember tombolt dalaira, de ez most mégis a Művészetek Palotája.

Rögtön rávágja, hogy a jó koncert nem a helytől függ, hanem attól, hogy kialakul-e a közönséggel a kapcsolat. Elismeri, a fiatalokat könnyebb lázba hoznia, de ma már az idősebbekkel sincs nehéz dolga. Ismerik, tudják, hogy miért jönnek. A legnagyobb örömet az okozza Omara Portuondónak, ha látja a közönség arcán az örömöt, az önfeledt boldogságot.

A Művészetek Palotájának hangversenyterme nem igazán a kubai örömzene otthona. Omara Portuondót ez egy percig sem érdekli. Olyan természetes nyugalommal vág bele a dalokba, mintha csak egy dél-amerikai karneválon lépne fel. Még arra is van ereje, hogy éneklés és tánc közben folyamatosan jelezze közönségének, hogy álljanak föl, tánccal és tapssal éljék át az életöröm muzsikáját. Mindent megtesz, egy férfit akar két kézzel talpra állítani, aki zavarában inkább kezet csókol neki.

A jég a harmadik dalnál törik meg. Omara és zenekara éppen végeznek a nótával, az eddig jól nevelten viselkedő közönség önfeledt tapsviharban tör ki. Itt az egyik mágikus pillanat: azonnal újrakezdik, nem hagyják leülni, mozgásba hozzák, továbbsodorják a publikumot. Az embereknek egyszer csak kicsi lesz a párnázott szék, az egész hangversenyterem tombolni kezd. Táncoló széksorok, kezek a levegőben, mintha egy stadionban lennénk. Omara Portuondo negyedóra alatt elérte azt, amiről sokan egy életen át álmodnak.

Omara Portuondo a szüleinek tulajdonítja tehetségét. Mindketten énekeltek, nem voltak profik, nem a technikai tudást kapta meg tőlük, hanem a lelkületet. Azt, ami a kubai zenét kubai zenévé teszi. Amikor a színpadra lép, úgy érzi, szülei is ott vannak vele. Talán tíz évvel ezelőtt Ry Cooder gitáros-producernek és Wim Wenders filmrendezőnek köszönhetően felfedezték a Buena Vista Social Club nyugdíjas zenészgéniuszait, akik azonnal berobbantak a világ könnyűzenei élvonalába. - Mert egyszerűen, tisztán énekeltünk, erre volt kiéhezve a világ - mondja Omara Portuondo.

Amíg a díva a koncerten eltűnik egy kis pihenőre, előtör a show. A gitáros Swami Jr. szórakoztatja a közönséget. Hangszerét a nyaka mögé téve szólózik, és hátsójával látványos kacsatáncba kezd. Hasonló produkcióval dobja fel a hűlő közönséget a zongoránál ülő Emilio Morales: burleszkfilmbe illő mozdulatokkal játszik, hiba nélkül. Értik a dolgukat. És az is világos már, hogy a díva miért csak klasszikus zenén edződött muzsikusokat hív meg. Aki nem tud a szakmában mindent, az hiába marháskodik.

- Amikor egy külföldi Kubába érkezik, a dobokra és a gitárra lesz figyelmes. Amikor Magyarországon járok, az éttermekben játszó prímásokra kapom fel a fejem, itt a hegedű lehet a legfontosabb hangszer - mondja Omara Portuondo. És ígéri erősen, hogy legközelebb egy magyar hegedűművészt, cigányprímást is meghív a csapatába.

A kétórás koncert vége előtt Omara újra megtáncoltatja a hangversenytermet, örömzene a javából. A sokadik ráadásban rájövök, mi az, amit még a rajongók követeltek, és Omara, mint igazi díva, sokáig kéreti magát. A balladákat s velük a megrendülést. És amikor aztán egyedül marad a színpadon, és nekifog, kiderül, hogy a show-bizniszt mintegy hatvan éve űző hölgy nemcsak a bulihoz ért. Olyan a torka, hogy egyszerre tud szorongatóan szép és oly monumentális lenni, hogy abba még a falak is beleremegnek. Omara Portuondo művész.