Hortenzia, Gergő

Felemás

2005.04.10. 00:00

Programkereső

Sokadszor érzem úgy a Nemzeti Hangversenyteremben, hogy egy koncert két fele nagyon különbözik. Ilyen persze van, pláne vendégművész esetén – mire a zenekar megszokja a karmestert, a szólistát, jön a szünet –, de nem először tapasztalom, hogy a két rész közti különbség nemcsak előadói, hanem hangminőség-beli is.
d2e5d15f-d2b0-4906-a7a4-4be8ecec1be8

Ha az embernek új szerelme van, az első napok felhőtlen bűvölete után – miközben minden szép és jó – legbelül sokszor már érzékeli azokat a kicsiségeket, melyekről később könnyen kiderülhet, nem is annyira kicsiségek. Miközben tudjuk, élvezzük és büszkék vagyunk rá, hogy az új terem olyan fantasztikus, hogy csodájára járhat az egész világ, valahol legbelül megjelennek az első kérdőjelek: tényleg ilyen hisztis, érzékeny és rapszodikus lesz új szerelmünk, a Nemzeti Hangversenyterem?

Ezen gondolkoztam a Nemzeti Filharmonikusok pénteki koncertjének végén. A szünetben ugyanis még azon járt az agyam, hogy játszhat ilyen gyengén egy ennyire jó zenekar. Gilbert Varga határozott, világos, ám túlzott részletezéstől mentes felfogásában amúgy sem tetszett nagyon Beethoven Esz-dúr zongoraversenye. Ehhez társult a bicepszből zongorázó Ingrid Fliter, ez a megjelenésében bájosan feminin, zongorázásában annál férfiasabb jelenség, aki Beethoven művéből a fortékra, az előkékre és a díszítések hangsúlyozására érzékenyebbnek mutatkozott, mint a dallamokra és a nagyobb folyamatokra. Így karmester és zongorista rendesen egymás ellen dolgozott; csak emberileg örülhettünk, hogy nagyobb ellentét nincs köztük, amikor Gilbert Varga a végén megölelte és megpuszilta Ingrid Flitert, aki kislányos örömmel ugrott fel a záróakkordok után, mint aki jól végezte dolgát.

Pedig annyira nem végezte jól. Minden hangot lejátszott, kétségtelenül, és Beethoven utolsó zongoraversenyében elég sok hang van. A második tétel pedig nagyon szépen sikerült, itt végre a zenekart is hallottam. Nem úgy, mint a másik két tételben. Az első tétel végénél azon kaptam magam, hogy a fülemhez emelődött a bal kezem, mert nem hallottam a klarinét lefelé lépdelő szólóját. Máskor más jellegű kifogásom volt: a repríznél a kürt késleltetett belépése jól hallatszott – de esetlegesnek tűnt, meddig tartja a hangot. Általában: a tétel ilyetén esetlegességektől hemzsegett, amelyek persze az erős tempóban könnyebben maradnak rejtve, de ez nem túl nagy mentség. A harmadik tételben például, ahol az osztinátót egymásnak adogatják a hangszercsoportok, e térben is jól megkomponált játékból szinte semmi sem jött át (alighanem a terem egyik legjobb helyéről, a középerkély első sorából hallgatva). Szinte az volt az érzésem, hogy nem csak a második tételben, de az egész műben szordinóval játszik a zenekar, a zongorista pedig ezt egyáltalán nem bánja.

Egy ilyen előadásnak tíz éve örültem volna: minden pontos volt, az utolsó pult is egyszerre játszott az elsővel, nem voltak nagy gikszerek még a fúvósoknál sem (kicsik igen). Csak mostanában nem ehhez vagyok szokva. Sokkal inkább ahhoz, ahogy a második részben muzsikált az együttes, Sosztakovics X. szimfóniájában. Itt minden szólam jól hallatszott külön-külön is, káprázatosan precíz szólókat is hallhattunk – külön kiemelném a fagott humorát –, szép színeket fúvósoktól, vonósoktól, ám ha kellett, szándékosan bumfordi, úttörőzenekari hangzást is. Már az első hangoknál lenyűgözött a mélyvonós szín, és később sem kellett csalódnom. Sosztakovics monumentális műve a fejből dirigáló Varga kezei alatt logikusan és érthetően szólalt meg, a részletek finomságaira is ügyelt, és a záró tuttiban sem massza, hanem egy nagyszerű zenekar szólt. Nem puszta formalitásnak, hanem megérdemelt dicséretnek tűnt, amikor a karmester mindenkit külön-külön állított fel a taps alatt.

És itt be is fejezhetném, mondván: a Sosztakovics a nagyobb feladat, és a Beethovenben sem történt nagyobb baj, ami meg nem jó, azt toljuk a vendégekre. De ha nem illik is, akkor is bevallom: szerintem Beethovent jól játszani nehezebb; nekem Beethoven fontosabb, mint Sosztakovics, és a Nemzeti Filharmonikusok is, mint Fliter vagy Varga. A teremről nem is beszélve. Okoskodni sem akarok, mit kellene tenni a kamrákkal, az ülésrenddel, esetleg a zongora fedelével, ehhez jobban ért az, akinek ez a dolga. Az én feladatom, úgy érzem, annyi, hogy rögzítsem, mit hallok és mit nem hallok. Április 8-án este jól hallottam Sosztakovics X. szimfóniájának kimagasló, és rosszul Beethoven Esz-dúr zongoraversenyének közepes előadását.

2005. április 8. Nermzeti Hangversenyterem; a Nemzeti Filharmonikus Zenekar koncertje; Beethoven: Esz-dúr zongoraverseny, op. 73; Sosztakovics: X. szimfónia, op. 93; km.: Ingrid Fliter (zongora); vez.: Gilbert Varga