Katalin

A hét jazzlemeze – Kevin Norton’s Bauhaus Quartet: Time-Space Modulator

2005.04.11. 00:00

Programkereső

Erőltetett ötletnek tűnhet egy huszonegyedik századi improvizatív zenei előadást egy 1919–1933-ig fennállt építészeti és művészeti iskola tevékenységével, illetve esztétikai elveivel összevetni, illetve a zenészek kollektív művészetét sok évtizeddel korábbi, főleg német építészek és képzőművészek alkotói elveire visszavezetni, amennyiben azonban egy quartett a Bauhausról nevezi el magát, mégsem tűnik indokolatlannak és hiábavalónak az összekötő szálak keresése.
d2107b90-56cc-4595-bf59-0aca4eb66f28

Különösen indokolt a Gropius-féle iskola és a modern jazz-együttes közös nevezőit keresni, ha ez utóbbi ráadásul a Bauhaus egyik legsokoldalúbb egyénisége, a magyar Moholy-Nagy László elektromos motor hajtotta Fény-tér modulátorát (1922-1930) tekinti elsőszámú inspiráló műtárgynak, ezt az elektromos színpadhoz tervezett világító berendezést, amelynek működési elveire épült később Moholy-Nagy legfontosabb kísérleti filmje, a Lichtspiel, schwarz-weiss-grau is. Norton mintha saját zenei gyakorlatával szintén azt üzenné a mai zenehallgatónak, hogy a művészet (többek között a zene) legfontosabb alapelemei nem a statikus, hanem a kinetikus ritmusok, amelyek egyben az emberi időérzék alapformái is. A kinetikus ritmusokkal való állandó kísérletezés „ember, anyag, erő, tér” közötti összefüggések vizsgálatát teszi lehetővé hetven-nyolcvan évvel Moholy-Nagy „dinamikus konstrukciói” után is.

De mint arra a CD igen magvas kísérőszövegében Bill Shoemaker felhívja a figyelmet, az amerikai dobos-vibrafonos érdeklődését a Bauhaus művészeti elvei iránt nem Moholy-Nagy experimentális művei, hanem az iskola első s egyik legfontosabb dokumentumának, a Walter Gropius által írt weimari manifesztumnak az a követelése keltette fel, miszerint az önelégült szalonművészetet újratermelő művészeti iskolákat ismét a műhelyeknek kellene felváltania, a terméketlen művészet helyébe pedig az alkotó kézművességnek kellene lépnie. Le kellene számolni végre a „hivatásos művész” hamis, arisztokratikus ideájával, hiszen a művész csupán a kézműves „magasabb szintje”. Ez az egalitárius szemlélet hatja át a Time-Space Modulatort is, ahol megszűnik zenekarvezető és kíséret hagyományos szereposztása, és valóban a kollektív zenélés dominál, pontosabban a kollektivitásban megmutatkozó egyéni. Mindez egy olyan formáció keretei között kap hangot, amelyről a free irányzatot a kezdetektől meghatározó Ornette Coleman korai, zongora nélküli zenekarára asszociálhatunk. De vajon nem inkább Anthony Braxton megtermékenyítő hatását kellene keresnünk Norton kompozícióiban? Logikus lenne, hiszen ha az avantgarde jazz meghatározó figurái közül valakinek a zenéjét, hát Braxtonét kívül-belül ismeri Norton: több lemezen játszottak együtt, például a For Guy Debord című projektben (a Jazz Times egyik kritikusa szerint 2000 egyik legjobb jazzlemezén!), amely mellesleg szintén annak a nortoni törekvésnek a dokumentuma, miszerint a kollektív zenei improvizálás forrásvidékét képzőművészeti mozgalmakban, például a francia szituacionizmusban is joggal kereshetjük. Meglepő módon azonban Kevin Norton új quartettje nem annyira Braxton, sokkal inkább az Art Ensemble of Chicago gyakorlatát idézi, persze csak technikailag, illetve stilárisan. Ami a zene mögötti esztétikai meggondolásokat illeti, Norton csapata alighanem máshová helyezi a hangsúlyokat, mint a néhai Lester Bowie zenekara, a mívességben és a kísérletezésben látja a közös művészi munka alapját. Ha egykor Henri Nouveau plasztikailag ábrázolta Bach Esz-moll fúgáját, akkor most Kevin Norton quartettje a kinetikus szobrot, a kísérleti filmet és a művészetek találkozási pontját, az épületet zenésíti meg.

A merész és kalandos vállalkozáshoz Norton valószínűleg keresve sem találhatott volna jobb partnereket a Bauhaus Quartet tagjainál. Érdemes külön kiemelni a bőgős John Lindberget, a String Trio Of New York tagját, aki napjaink egyik legjobb avantgarde muzsikusa. Norton és Lindberg között pedig olyasféle mély megértés uralkodik, amely korunk egyik vezető experimentális ritmusszekciójává avatja őket. Kevin Norton egyébként mindig különös gonddal választja ki bőgőseit: a mostanihoz hasonló nagy élményben lesz része annak, aki meghallgatja Norton és a virtuóz Mark Dresser nyolc évvel korábban felvett Integrated Variables című közös produkcióját (Norton első, saját nevén kiadott munkáját), amely maga is világosan megmutatja a free dobos/marimbás rendkívüli érzékenységét a részletek kidolgozása iránt. A bőgős központi szerepét a Norton-féle zenében az is jól érzékelteti, hogy miután a Metaphor Quartet (a dobos korábbi együttese) basszistája, Wilber Morris elhunyt, Norton folytathatatlannak látta a zenekar működését. Egyébként a dobos általános művészi fejlődésében is alapszerepe volt egy bőgősnek: Norton valószínűleg senkinek se köszönhet annyit, mint Milt Hintonnak, akivel többször együtt játszott, s aki megtanította rá, hogy a „jazz-spiritual life” – mint neve is mutatja – nem egyszerűen zeneművészet, hanem jóval több annál: életforma és életfilozófia. Hasonlóan a Bauhaushoz, amelyet ugyancsak lehetetlen pusztán a művészettörténet eszközeivel megérteni. Milt Hiltonnak, a mesternek szól a Time-Space Modulator középpontjába helyezett Milt’s Forward Looking Tradition című Norton-szerzemény.

(Kevin Norton’s Bauhaus Quartet: Time-Space Modulator; Kevin Norton (vibrafon, dob, ütőhangszerek), Dave Ballou (trombita, kornett), John Lindberg (bőgő), Tony Malaby (tenor- és szopránszaxofon), Barking Hoop, 2004)