Emma

A zenekarok Alfája

2005.04.11. 00:00

Programkereső

Mea maxima culpa: tudom, kevéssé szerencsés jóval a koncert után papírra (szövegszerkesztőre) vetni a recenziót, ám mentségemre szolgáljon, hogy a Firenzei Maggio Musicale és Zubin Mehta hangversenyének élménye tíz nap elteltével is eleven. És egyértelműen pozitív.
285a6cef-1aab-47af-ba2c-1f88b6994fea

Fogadjanak el a Nemzeti Hangversenyterem egy őszinte rajongójától egy jó tanácsot: az első (két) sorba semmilyen körülmények között ne váltsanak jegyet, hacsak nem a fellépő együttes szélső pultjaiban játszó csinos hölgyek kedvéért. (Őket meg ugyebár úriember nem bámulja előadás közben...) A Verdi-nyitány és a Beethoven-szimfónia alatt eggyé váltam az első brácsapulttal: megtapasztalhattam, milyen érzés, amikor Zubin Mehta szeme bátorítóan, vagy figyelmeztetően rávillan a muzsikusra, s minden teleszkópmikrofon nélkül egy brácsa-szólampróbán érezhettem magam, amely alatt – karaoke-szerűen – ott szól maga a szimfónia is.

Ezzel együtt, pontosabban ennek ellenére: a Végzet hatalma-nyitány és a Beethoven Hetedik előadásába csak kifejezett rosszindulattal lehetne belekötni. Néhány elhanyagolható pontatlanság ellenére az összhatás egyszerűen magával ragadó volt: a firenzeiek nemcsak a tőlük joggal elvárható profizmussal, hanem egyszersmind egy ifjúsági zenekarra emlékeztető lelkesedéssel is húzták-fújták – s lelkesedésük óhatatlanul átragadt a hallgatóra. A fuvolista elsőrangú produkciót nyújtott kifejezetten kényes szerepében, de a többi fúvósra sem lehetett panasz. Nagyon örültem, hogy a negyedik tétel nem lett túlságosan militáris: Beethoven esetében ez az egyik legjobb módja annak, hogy heroikusból triviálissá tegyék...

A békaperspektívát a szünetben habozás nélkül magaslati levegőre cseréltem: a hostess-lányok ugyan kevéssé értették, miért jobb állni a harmadikon, mint ülni a földszint első sorában, de végül beengedtek. Érdemes volt felmászni: ha lent maradok és leírok valami olyan butaságot, hogy „a mélyvonósok hangzása nem volt kiegyenített”, életem végéig szórhatnám a hamut a fejemre... Brahms II. szimfóniájának hangzására már egyetlen rossz szavam sem lehet: lágy, tömör vonóshangzás repült felénk felfelé vagy harminc métert. A Beethovennel ellentétben most a vonós szólamok tetszettek inkább, de ezt az együttest nem igazán érdemes darabokra szétszedni – így, együtt az igazi. És Mehtával. Mert egy ennyire üresjárat nélküli Brahmsot talán még a lelkes firenzeiek is csak ilyen szigorú szemöldökök hatására képesek prezentálni.

Összességében: hűvös profizmus helyett szívből jövő muzsikálást hallottunk – tévedés ne essék, profi módon. Az a fajta előadás volt, amelyben az apróbb hibákat már meghallásuk pillanatában elfelejti az ember, hiszen a zenei élmény egésze szempontjából irrelevánsak. A Maggio Musicale zenekarának produkciója talán nem volt annyira precízen összecsiszolt, mint a később meghallgatott chicagói együttesé – de erről hazafelé bandukolva az jutott eszembe, amit a totalcaros fiúk valamelyike mondott egyszer egy Alfa Romeóról: persze hogy vannak jobb autók, de ebben olasz szív dobog...

(2005. március 29. Nemzeti Hangversenyterem; a Firenzei Maggio Musicale Zenekarának koncertje; Verdi: A végzet hatalma – nyitány; Beethoven: VII. szimfónia; Brahms: II. szimfónia; vez.: Zubin Mehta; Budapesti Tavaszi Fesztivál 2005)