Kelemen, Klementina

„Egyre fiatalabb vagyok…”

2005.04.11. 00:00

Programkereső

Nagysikerű koncertet adott a Zeneakadémián Piotr Anderszewski, napjaink fiatal zongorista generációjának egyik legizgalmasabb alakja. Lengyel-magyar szülők gyermeke, de Párizsban nőtt fel; anyanyelve a lengyel, és bár beszél magyarul, franciául könnyebben fejezi ki magát egy interjúban. A koncert másnapján Fazekas Gergely beszélgetett vele.

- Mi alapján állítottad össze a budapesti koncertműsorodat: Bach, Chopin, Szymanowski?

- Nagyon fontos számomra ez a három szerző, különösen Chopin és Szymanowski.

- Bach nem?

- Bach több mint fontos. Ő mindig jelen van az életemben. Nehéz elképzelnem egy olyan koncertet, amelyen nem játszom Bachot. Előadói szempontból egyébként Bach és Szymanowski között erős kapcsolatot érzek. Mindkét szerző óriási szabadságot igényel a zongoristától, nagyon nyitottak az előadó felé, nem érzem azt, amit néhány más szerzőnél, hogy merevvé válok játék közben.

- És Chopin?

- Chopint rendkívül szigorú szerzőnek tartom, előadói szempontból bizonyos értelemben az ő művei jelentik a legnagyobb feladatot. Egyrészt nagyon nehéz megjeleníteni a párizsias ruhába öltöztetett szláv lelket, másrészt különlegesen összetett a zenéje. Chopin számára Bach volt az egyik legfontosabb zeneszerző – meg persze Mozart –, de megvolt benne az intelligencia, hogy ne utánozza Bachot. Nem írt például fúgát – egy jelentéktelen kísérlettől eltekintve –, hiszen ki írhat fúgát Bach után? Ugyanakkor zenéjének szinte minden pillanatában ott érzem Bachot, csak el van rejtve: a szólamok mozgása, a polifónia soha nem evidens, és mindig többértelmű. Ez nagyon nehézzé teszi a zenéjét. Persze kívülről ez nem feltétlenül hallatszik, és Chopin zsenialitása abban is áll, hogy képes ugyanúgy szólni a tömegekhez, mint egy kiválasztott elithez.

- Ízig-vérig zongorista, mégis stílushű Bach-játékodat minden kritikus kiemeli. Hogyan viszonyulsz a csembalóhoz?

- Még ha zongorán játszom is Bachot, fontosnak tartom a stílushűséget, ismerem a 18. századi traktátusokat, és tanultam egy évig csembalózni. Imádom a csembalót, jobban szeretem a hangját, mint a zongoráét, egyrészt mert sokkal határozottabb a húr pendítése miatt, másrészt mert nincs mögötte az a fajta ütőhangszeres mechanizmus, ami a kalapácszongora sajátja, s amit nem kedvelek igazán. Persze nagyon szeretem a zongorában, hogy képes sok mindent megjeleníteni. Egy jó zongorista a húrhoz csapódó kalapácsfejek segítségével képes imitálni az énekhangot éppúgy, mint a zenekari hangzást – vagyis egy jó zongorista kicsit olyan, mint egy varázsló. De a csembalóban éppen az vonz, hogy ott nem lehet varázsolni, s ez mintha közelebb vinné az embert a zenéhez. Egy csembalista csak a zenei érzékére, a jó ízlésére meg a hangok egymásutánjára hagyatkozhat. Nincs a segítségére az a mechanikus szerkezet, ami a varázslat kelléke. Persze hiányoznak a csembalón a zongorán megszólaltatható hangszínek, de az ember erősebb korlátok között olykor többre képes. Végül nem lettem csembalista, és nagyon szeretek Bachot zongorán játszani, viszont ha nagyobb lakásba költözöm, biztosan lesz csembalóm. Nem azért, hogy csembaló-esteket adjak, hanem hogy a magam örömére játszhassak rajta.

- Azt olvastam, hogy komponálsz. Igaz ez?

- Ma már gyakorlatilag nincs időm rá, a sok koncert nem engedi. Bizonyos értelemben ez a koncertező életforma nagyon szomorú a magány miatt, különösen a zongoristák számára. Rengeteget vagyok egyedül.

- A kamarazene nem segít ebben?

- Gyakorlatilag alig játszom másokkal, mert rettentő nehéz dolog számomra a kamarázás, a kommunikáció más zenészekkel. A kamarazenében meg kell beszélni, hogy ki mit akar, mit hogyan szeretne játszani, és ez nagyon fárasztó. Épp elég gondot jelent számomra, hogy saját magammal dűlőre jussak abban, mit hogyan játsszak. De ez függ a többi zenésztől is. Volt idő, amikor többet kamaráztam, nagyrészt hegedűsökkel – főleg a nőveremmel –, úgyhogy a zongora-hegedű irodalmat viszonylag jól ismerem. Őszintén szólva annyira sok mindent szeretnék még megtanulni a szóló-repertoárból, hogy emiatt sincs időm a kamarazenére. És nagyon lassan tanulok.

- Ez mit jelent?

- Nem tudok egy darabot úgy megtanulni, hogy végigjátszom többször az egészet. Ütemről ütemre haladok, olykor csak egy-egy szólamot vagy szólamrészletet tanulok meg, s így fokozatosan áll össze a darab, lépésről lépésre. Mindig az ujjrenddel kezdem a tanulást, számomra ez meghatározóan fontos. Halál pontosan tudnom kell, hogy melyik hangot melyik ujjammal játszom. Aztán a tanulási folyamat során ez persze változhat, de az elején tökéletesen világosan kell látnom az ujjrendet. Ez az aprólékos módszer persze nagyon lassú, de ha megvan egy darab, akkor nem felejtem el. És szeretek sok-sok évvel ezelőtt megtanult darabokat újra és újra játszani, mert egyre szabadabb vagyok bennük. Valahogy eltávolodom attól a szigortól, ahogy például az ujjrendet beosztottam a mű tanulásának kezdetén. Viszont ha ezek a szigorú keretek nem lennének az elején, később nem érezhetném annyira szabadnak magam.

- A világ legrangosabb megmérettetésének tartott Leedsi Zongoraversenyen nagy feltűnést keltett 1990-ben, hogy 21 évesen óriási sikerrel eljátszottad Beethoven monumentális Diabelli-variációit, majd a második fordulóban Anton Webern op. 27-es Variációinak előadása közben egyszer csak felálltál a zongora mellől, elhagytad a termet és hazautaztál. Mi történt?

- Szégyelltem magam. Rettenetesen játszottam. Egyszerűen haza akartam menni, mert nem akartam szerepelni a harmadik fordulóban. Azt hittem, a másodikba se kerülök be, mert még egyáltalán nem voltam kész semmilyen szempontból. Nagyon nyomasztó volt számomra a verseny. Az emberek aztán persze erről kezdtek beszélni, meg a Diabelli-előadásomról, ami egyébként hihetetlenül rossz volt. Borzasztóan játszottam, az emberek meg odavoltak. Persze a siker és a játék milyensége között egyre kevesebb az összefüggés, és ez kicsit aggasztó. Néha úgy játszom, mint egy disznó, és mindenki odáig van, máskor meg egész jól megy, és semmi hatása. Furcsa dolog ez.

- A Diabelli-variációk a kései Beethoven legnehezebben megközelíthető zenéinek egyike. Miként lehetséges, hogy egy 21 éves fiatalember éppen ezt a tapasztalt, öreg zongoristák számára is hatalmas zenei és érzelmi kihívást jelentő darabot választja egy versenyre?

28927979-8673-4e22-a461-9c3d651c2a99

- Fiatalabb koromban sokkal öregebb voltam, mint most: 18 évesen valósággal aggastyánnak éreztem magam. Ahogy haladok előre a korban, egyre fiatalabb vagyok, egyre frivolabb, ami talán az érettség jele. 20 éves korom körül tényleg öregnek éreztem magam, így a Diabelli-variációk volt a legtermészetesebb darab a számomra. Chopint például nem szerettem. Mélyen vallásos voltam és öreg, azt éreztem, hogy mindjárt meg fogok halni, olyan volt számomra a Diabelli-variációk, mint egy végrendelet. Tudom, hogy ez beteges dolog, meg hogy borzasztóan hangzik, de hát ezt éreztem. Egyedül éltem, teljes magányban, olykor sétáltam egyet az erdőben, templomba jártam. És számomra ez van benne a késői Beethovenben, az utolsó kvartettekben, a Missa Solemnisben. Szymanowski például ekkoriban egyáltalán nem fogott meg, csak nem olyan régen, 6 éve fedeztem fel magamnak. Túl érzéki volt nekem akkoriban ez a nagyon is hús-vér, erotikus zene. Aztán beleszerettem, s most már úgy gondolom, hogy a 20. század legnagyobb zeneszerzői közé tartozik. Szeretném megismertetni a világgal, megosztani másokkal azt a boldogságot, amit nekem jelent. Nemrég felvettem egy Szymanowski lemezt, valamikor tavasszal fog megjelenni. Egyébként a 20. századi zeneszerzők közül a három kedvencem Szymanowski, Ravel és Bartók.

- Segíti a Bartók-, illetve a Szymanowski- és Chopin-játékodat, hogy lengyel-magyar szülők gyermeke vagy?

- Azt hiszem, igen. Bartóknál néhány idióma érthetőbb számomra, mert beszélek magyarul, s így nemcsak tudom, de érzem is, hogy mit jelent az első szótagra eső hangsúly. És van bennem valami abból a fajta energikusságból, vadságból, ami Bartók zenéjének sajátja. Chopinben is van valami vadság, de az egész más. Nagyon nehéz megfogalmazni, hogy mitől lengyel Chopin zenéje, talán a heroizmusától, és a szigorú keretek között tartott, hihetetlenül vad szenvedélytől. Épp ez teszi annyira nehézzé a zenéjét, hogy micsoda szenvedélyek vannak nála megszelídítve: Chopin olykor valósággal üvölt a fájdalomtól. Dermesztő az a reménytelenség, ami Chopinben van.

- Magyar származású, francia kötődésű zongorista vagy – mit gondolsz az ebből a szempontból hozzád hasonló Lisztről?

- Egyáltalán nem szeretem Lisztet. Nem tudom, miért, egyszerűen nem fog meg a zenéje, a kései darabjait meg kifejezetten unom, fél perc után egyszerűen elalszom tőlük. Nem érzem a mélységet bennük, pedig biztosan ott van, csak nekem nincs szenzorom hozzá. Tudom, hogy sokat veszítek ezzel, és szeretném szeretni, de nem megy. A h-moll szonáta persze nagy zene, de Liszt szellemisége itt sem ragad meg – távol áll tőlem a Lisztre jellemző zongorista magatartás. Nem tudom megmondani pontosan, hogy miért, és nem szeretnék rosszakat mondani Lisztről, úgyhogy inkább hagyjuk ezt a témát.

- Hallgatod nagy zongoristák felvételeit, vannak zongorista példaképeid?

Ma már gyakorlatilag egyáltalán nem hallgatok zenét, ha mégis, akkor kamarazenei vagy zenekari felvételeket. Richterrel egyszer találkozhattam gyerekkoromban, és az ő lemezein nőttem fel, úgyhogy ha valaki, akkor ő a zenei apafigura számomra. Persze vannak mások is, akik hatással voltak rám: Michelangeli vagy Gould. De a mai zongoristákat nem ismerem igazán. Kocsissal egyszer találkoztam, és tudok Ránkiról is, Schiffről is, de nem ismerem a zongorázásukat.

- Csecsemőkorodban tudtad már, hogy zongorista leszel?

- Nem. Bár a zene már egész fiatalon elkezdett érdekelni, a zongora mellett a szüleim döntöttek. Apám számára csupán két hangszer létezett, a hegedű és a zongora, s mivel a nőverem a hegedűt választotta, nekem a zongora jutott. De nem bánom – nem hiszem, hogy jó hegedűs lennék.

NÉVJEGY

1969-ben született Varsóban lengyel-magyar szülők gyermekeként. A Varsói Chopin Akadémián végezte zongoratanulmányait, amit később Strasbourgban és Lyonban folytatott, huszonéves korában részt vett Murray Perahia és Leon Fleischer kurzusain. 1990-ben a Leedsi Zongoraversenyen nagy feltűnést keltett, amikor Beethoven Diabelli-variációinak nagysikerű előadása után a második fordulóban visszalépett a versenytől. A Virgin Classics-nál 2000-ben megjelent első lemeze – Diabelli-variációk – hatalmas siker volt, Bruno Monsaingeon filmre vette a felvételt. Azóta számos lemezt készített és jó néhány díjat nyert, a világ legjelentősebb koncerttermeinek állandó vendége; olyan karmesterekkel dolgozott együtt, mint Paavo Järvi vagy Sir John Eliot Gardiner. Otthonosan mozog a világ számos nagyvárosában, de zongorája és biciklije Párizsban található.