Olivér

Felszentelés

2005.04.11. 00:00

Programkereső

Misztikus darab, még akkor is, ha a zenetörténet és Mahler – no meg az utókor – babonái által rátapasztott misztikumot lehántjuk róla, s csak a zene marad, mezítelenül. Nehéz minden ízében befogadni a IX. szimfóniát, e terjedelmes opuszt – és nehéz nem befogadni mindazt a tömény érzelmet, amit a zeneszerző benne papírra vetett.
0f966f83-d281-4ae6-bbe7-bf7e3b9f1a83

Barenboim, Boulez és a Chicago Symphony Orchestra vendégszereplése a jubiláló Tavaszi Fesztivál talán legnagyobb érdeklődéssel várt két hangversenye volt. Belépőhöz csak az jutott, aki nagyon korán ébredt és mélyen benyúlt a pénztárcájába – ám tekintve, hogy a chicagóiak nemigen jutnak el Európának ezen szegletéig, ezen nemhogy keseregni, de meglepődni sem érdemes. Az április 1-jei koncert „auftaktjaként” többnyire kedvező, ám korántsem elragadtatott beszámolókat hallhattam az előző napi, Boulez vezényelte Bartók-estről, de a kritikai megjegyzések mögött szerintem főleg az állhatott, hogy Boulez merőben másként nyúl Bartókhoz, mint Ferencsik, Doráti vagy Kocsis, akiknek Bartók-interpretációin a hazai közönség felnőtt. Felnőtt?

Kövezzenek meg: szerintem Barenboim technikailag egyáltalán nem minden kritikán felül álló karmester. De ezt tényleg csak azért írom, hogy a Barenboim-rajongókat magamra haragítsam, mert azt viszont lehetetlen nem elismerni, hogy a zenekar valami hihetetlen jól szól, s vezetőjük elképesztően jól bánik minden karmester legfontosabb fegyverével: az idővel. Barenboim egy monstre Mahler-szimfónia tengeréből is ki tudja emelni azt, ami fontos, valamint meri kevésbé fontossá tenni, ami nem az – s ez utóbbi legalább akkora erény, mint az előbbi, mert amennyire katartikus élmény tud lenni Mahler Kilencedikje egy Barenboim-formátumú muzsikus kezében, annyira elviselhetetlenül fárasztó „óriáskígyó” válhat belőle egy „ugye, kollégák, a következő tíz taktusban is nagyon figyelünk?”-dirigens pálcája alatt.

A Mahler-szimfónia interpretációjában a legnagyobb pozitívum az volt, hogy Barenboim nem a mű mondanivalóját próbálta előadni, hanem magát a művet, s nem mellesleg ehhez a világ egyik legkitűnőbb, legfegyelmezettebb zenekara állt a rendelkezésére. Ellentmondásnak tűnhet, de valószínűleg ugyanebből fakadt a fel-felbukkanó hiányérzetem is (leginkább az első tételben): esetenként személytelennek éreztem az előadást. Barenboim és a zenekar kezében a szobor tökéletesen megformáltatott – de néha bizony nem kelt életre. Könnyen lehet, hogy a hiba az én készülékemben van: nagyon elcsigázva, egy szó szerint az utolsó pillanatban kapott belépővel a második emeleti oldalerkélyen próbáltam állóhely-szerencsét, kevés sikerrel – s bevallom, nem tudtam olyan intenzitással végigkoncentrálni a hosszú szimfóniát, mint szerettem volna. De hogy talán mégsem bennem volt a hiba, a negyedik tétel bizonyítja, ami valóban „megszületett”. Erről a zenéről nem is érdemes írni, mindenki hallgassa meg, ha még nem tette volna. Egyedül, sötétben.

Apropó, egyedül. Amit a magyar közönség a szimfónia utolsó tíz percében művelt, azért szívem szerint nemcsak az Európai Unióból, de még az Uralon innenről is kizárnám. A kollektív fuldoklási roham ráadásul a legkevésbé sem egyedi eset: a Zongorabérlet-koncertek előtt már rendszeres kiképzést tartanak a közönségnek, hogy hova (de leginkább hova ne) köhögjön. Néha tényleg úgy tűnik, mintha egyesek sportot űznének abból, hogy kinek szárad ki előbb a torka; a „reprezentatív” közönség esetleg esti programként az otthoni ker.-tévézéshez van szokva, ahol ugyebár van reklámszünet, meg sör, meg távirányító... Vagy csak idegesíti a csend? Mert forte alatt nincs tüdővész, a piano alatt jön meg a „khm.. azért én is itt vagyok” vágya! Pszichológust ide, de azonnal!
(Vagy mesterlövészeket a karzatra.)

A szétköhögött katarzis azért végül is megszületett, a tömeg zöme megilletődve araszolgatott a kijárat felé. Néhány nap múlva a rádiót tekergetve meghallottam Zoboki hangját: „Volt egy nem hivatalos nyitókoncert januárban, egy hivatalos megnyitó március 15-én – és most a chicagóiak felszentelték a termet.” Van benne igazság.

(2005. április 1. Nemzeti Hangversenyterem; a Chicagói Szimfonikus Zenekar koncertje; Mahler: IX. szimfónia; vez.: Daniel Barenboim; Budapesti Tavaszi Fesztivál 2005)