Jenő

Örökifjú

2005.04.12. 00:00

Programkereső

Vannak idős zongoristák. Amikor ők játszanak, bölcsen tesszük, ha nem a billentés és a futamok makulátlanságára ügyelünk, sokkal inkább a zenére, mely kiérlelve, s ha a manuálisoktól nem is, de a zenei esetlegességektől megszűrve szólal meg. Ilyen élményben többször volt részem: régebben Badura-Skoda, mostanában Brendel koncertjén, az idős Horszowski, Arrau vagy Serkin felvételein.
78f2777c-c9e0-48fe-b712-695f032fcd9b

És ilyenre számítottam Frankl Péter szólóhangversenyén is április 10-én. Egyáltalán nem ezt kaptam. Az első darab, Mozart c-moll fantáziája után értetlenül néztem ki a fejemből: Frankl sem technikailag, sem muzikalitásban nem volt meggyőző, de még csak érdeklődésre méltó sem – utólag sem értem, mit keresett Mozartnak ez az egyszerre modern és barokk műve a műsor elején. Még ha utána a c-moll szonáta következett volna – de nem, a K 310-es a-moll jött, mely ugyan szintén moll, de más köze nincs a Fantáziához, sokkal éretlenebb darab, kevesebb kérdőjellel. Frankl Péter előadásában itt csillant meg először valami, a második tételben néhány taktus ringatás – összességében inkább érdekes, mint jó előadást hallhattunk. És ugyanezt tudom mondani Mozart utolsó szonátájának (D-dúr, K 576) előadásáról is. Erre a játékosság volt a jellemző – és persze megmutatkozott Frankl muzikalitása is, aki olykor önmagát vezényelte bal kezével. Öröm látni, ha az előadó élvezi, amit csinál – de jobb, ha hallható is. Sajnos ezt csak igen nagy jóindulattal állíthatom a szünet előtt hallottak alapján. Így az ember mégis kénytelen a billentéssel és a futamokkal foglalkozni, és ha ezt teszi, megérti, miért távoztak néhányan a második félidő előtt.

A második részben Schumann ritkábban játszott műveiből kettő szerepelt a műsoron, a Waldszenen és a Bécsi farsangi tréfa. Frankl a szünetben sem lett precízebb zongorista, de már az Erdei jelenetekben kitetszett: ezen az estén számára Schumann sokkal személyesebb, mint Mozart. Itt is ki-kinézett a közönségre, egy-egy érdekes megoldás után régi barátjára, a rektori páholyban helyet foglaló Vásáry Tamásra, máskor másokra, mosolygósan, kicsit talán magakelletően, mint egy jobb bárzenész. És ha az efféle kinézés, „kibeszélés” rendszerint zavar is, most épp ettől vált a koncert elfogadhatóvá: Schumann helyenként rendhagyó zenei megoldásai kerültek nagyító alá, emberi arca tűnt ismerősnek. Humora és vitalitása pedig a koncertet záró Bécsi farsangi tréfából világlott ki – érdemes volt nézni a közönséget, hány arcra csalt mosolyt Frankl Péter zongorázása. Ebben a tréfában rengeteg csintalanság, pajkosság hallatszott, de már nem csupán a részletekben: az öt tétel műegésszé állt össze, a részletek igazi előadássá. A ráadásként elhangzó op. 111-es Fantasiestücke hangulatilag is segített lezárni a koncertet.

Frankl Péter szertelen zenész, akinek magam is emlékszem technikailag jobban sikerült hangversenyére. Vannak idős zongoristák. Frankl Péter nem az. Frankl Péter kortalan zongorista.

(2005. április 10. Zeneakadémia Nagyterme; Frankl Péter zongoraestje; Mozart: c-moll fantázia, K 475; a-moll szonáta, K 310; D-dúr szonáta, K 576; Schumann: Erdei jelenetek, op. 82; Bécsi farsangi tréfa, op. 26)